Fertőzésveszély

Külügyi szakértők tollából két publikáció is megjelent a héten a „magyar modellről” – az egyik értékelés az Internationale Politik hasábjain, a Német Külügyi Társaság orgánumában, a másik az amerikai Külpolitikai Kutató Intézet égisze alatt. Mindkettő lelkiismeretesen ismerteti azokat a politikai lépéseket, amelyek során az Orbán-kormány megrendítette a magyarországi demokrácia intézményrendszerét, és felszámolta a „fékeket és egyensúlyokat”, vagyis a jogállam garanciális elemeit. És egyik dolgozat sem hallgatja el az előző, azaz a rendszerváltás óta regnált kormányok mulasztásait, hibáit – hangsúlyozzák, hogy a kialakult állapotokért azok nemkülönben felelősséget viselnek.

Ugyanakkor természetesen a hatalom mai letéteményeseinek minden korábbi politikai erőnél egyértelműbb rombolása áll vizsgálatuk fókuszában. A második Orbán-kormány torz demokráciafelfogásában látják mindazon bajok forrását, amelyekre mind a Tavares-jelentés, mind a Velencei Bizottság dokumentumai felhívták már a nyugati demokratikus közösség figyelmét. És ezekről a maguk hazájában külügyi kutatásokkal foglalkozó szakértőkről végképp nem lehet azt állítani, hogy a „nemzetközi baloldal bérencei”, netán egy „világméretű liberális összeesküvés” aktorai; de nem is újságírók, akiket a budapesti kormánykörök akár vélt, akár valós politikai-ideológiai elkötelezettségük szerint skatulyáznak – bár ezzel a rendszerezéssel jobbára meggyűlik a bajuk, hiszen épp a konzervatív média képviselői bírálják őket a legkövetkezetesebben.

Mindenesetre új fejlemény, hogy immár nem csupán az európai és az amerikai sajtó kritizálja mind erőteljesebben a deformált magyar hatalmi berendezkedést, a hivatalos állameszmény rangjára emelt nacionalizmust, a tekintélyelvű kormányzást és a kétharmados parlamenti többség gátlástalanságát, hanem a politikatudomány művelői is. Ez rossz hír az orbánizmus külképviseletein szolgálatot teljesítőknek, mert bár eddig sem volt könnyű dolga azoknak a nagyköveteknek, akiket hazulról arra utasítottak, hogy zártkörű rendezvényeken és a nyilvánosság fórumain egyaránt határozottan szálljanak szembe a kormányukat – úgymond – lejáratni próbáló újságcikkekkel, de ezután a feladat különösen hálátlanná válik majd. Hiszen a bírálók egyre több kikezdhetetlen hivatkozással élhetnek, ha bizonyítani akarják, hogy nem ítélik meg rosszul a magyar állapotokat. Felettébb kétséges, hogy Martonyi János emberei közül, illetve a miniszterelnök környezetéből bárki bármely diplomáciai színtéren képes lenne hitelt érdemlően cáfolni a pártatlan külügyi elemzéseket.

Az amerikaiak például – szemben a magyar kormány hivatalos diadaljelentéseivel – kíméletlen pontossággal leírják, hogy „Magyarország gazdasági kilátásai jelenleg gyászosak”. És részletezik: „Az export, a fogyasztás, a beruházás és a GDP növekedése várhatóan tovább stagnál, míg a kormány eladósodottsága a GDP

80 százalékán marad – a legmagasabb szinten az EU posztkommunista tagállamai közül –, akárcsak a GDP 121 százalékát kitevő összes külső adósság, és maradnak az államkötvények fenntarthatatlanul magas kamatköltségei.” Aztán a miheztartás végett nem mulasztják el leszögezni, hogy „közben az EU zsugorodó költségvetése ellenére az egy főre jutó uniós támogatás 2013-ban várhatóan magasabb lesz, mint bármikor”. Hiszen ennek a ténynek a fényében visszás csak igazán Orbán Viktor folyamatos támadása az Európai Unió alapjogi normái ellen – noha persze nem feltétlenül pőre gazdasági érdekből kellene tiszteletben tartania a szövetség értékrendjét.

A Külpolitikai Kutató Intézet munkatársai annyiban lépnek túl német kollégáik látleletén, hogy kemény következtetésekre jutnak a nemzetközi közösség sürgető kötelességét illetően. Nem kevesebbet mondanak, mint azt, hogy a politikai vezetőknek meg kell akadályozniuk „a demokrácia további erodálását” Magyarországon, mert „ha az EU és az Egyesült Államok nem kezeli hatékonyan Magyarország politikai irányvonalát, azzal csak tovább bátorítaná azt a tekintélyelvű irányt, amelyet többek között Janukovics ukrán miniszterelnök és Szaakasvili grúz elnök visz. (…) Ha ebben kudarcot vallanak, az a Nyugattal szemben meglévő szkepticizmus további terjedéséhez, az etno-nacionalista politika szerepének megnövekedéséhez és a demokratikus elvek fokozódó semmibevételéhez vezethet az EU újabb tagállamaiban, valamint a volt szovjet köztársaságokban.”

Tehát ez a súlyos diagnózis lényegében a fertőzés veszélyére figyelmeztet. Arra, amit maga Orbán is oly gyakorta emleget, bárha pozitív előjellel – ő éppenséggel azzal büszkélkedik, hogy unortodox politikai gyakorlatának egyes elemeit már más országok is alkalmazzák. Ez ugyan egyelőre nem igaz; például a nyakló nélkül kivetett különadók szisztémáját – amely lefagyasztotta a gazdasági növekedést – sehol sem vezették be a nálunk ismert módon és mértékben, és mindeddig a jogállamot sem korlátozták sehol magyar módra.

De a vonzó példa mégis itt kínálja magát minden diktátoraspiráns számára.