Kereső toggle

Padlóközelben a felsőoktatás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Március 21-én a Kossuth Rádió 180 perc című reggeli magazinműsorában a Rádió angliai tudósítója arról számolt be, hogy Nagy-Britannia magas, 7,6 százalékos államháztartási hiánya miatt minden minisztérium költségvetését csökkentik 10 százalékkal két minisztérium kivételével. A kedvezményezettek az oktatás és az egészségügy. Ezzel szemben Magyarországon a rendszerváltozás 23. esztendejének talán legmostohábban kezelt területe éppen ez a két stratégiai ágazat, amelyet folyamatos forráskivonás és kézi vezérléssel terhelt irányítás sújt.

Az egészségügyben ugyan történtek különböző konszolidációs lépések az elmúlt években, de ezek nem tudták megakadályozni az orvosok és az egészségügyi szakapparátus elvándorlását. Más a helyzet az oktatás (különösképpen a felsőoktatás) területén, ahol elképesztő méretet öltött az alulfinanszírozottság és a káosz. Az alábbiakban megmutatjuk, hogyan alakult a felsőoktatás állami támogatása 2005 és 2012 között, valamint bemutatjuk a 2013-as tervezetet. Ahhoz, hogy reálértékben tudjuk összehasonlítani a számokat, a KSH hivatalos, az adott évre vonatkozó összesített inflációadataival is számolunk.

Érdemes megnézni, hogy a felsőoktatás mindenkori költségvetési támogatása hogyan viszonyul az ország gazdasági teljesítőképességéhez: a fenti táblázat alapján 2005 óta a felsőoktatás pénzügyi támogatása reálértéken számítva nagyjából a felére csökkent. (A 2012-es év negyedik negyedévében – adathiány miatt – a megelőző év negyedik negyedéves GDP-adatával számoltunk. 2013-ra 1,5 százalékos GDP-növekedést helyeztünk kilátásba az MNB előrejelzése alapján.)

2005 és 2009 között a felsőoktatás költségvetési támogatása a GDP arányában nagyjából 0,73 százalék (alsó táblázat). A 2010–2013 időszakban ez az arány tovább romlott, a 2013-as évre előirányzott 0,43 százalék pedig csak a szégyenletes jelzővel illethető. Az uniós irányszám 1,2 százalék lenne.

A 168 óra című hetilap április 4-i száma politikai felhangoktól mentes, korrekt szakmai vitát tett közzé Mészáros Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem volt rektora, Hammer Ferenc, az ELTE oktatója, Setényi János oktatáskutató és Lakner Zoltán politológus részvételével. A kiindulópont az egyetemi és főiskolai jelentkezések számának alakulása volt: míg 2011-ben 141 ezren adták be jelentkezési lapjukat, 2012-ben ez a szám 110 ezerre, 2013-ban 95 ezerre csökkent. Az érettségizők számát is figyelembe véve felmerül a kérdés: hová lett mintegy 45 ezer diák? Mindenekelőtt ugrásszerűen megnőtt a külföldre jelentkezők száma, ráadásul a legjobb képességű diákok távoznak külföldre. Mészáros Tamás szerint a jelenlegi kormányzat egyértelmű célja a felsőoktatásban szereplő hallgatók létszámának csökkentése. Ez egyrészt pénzügyi megtakarítást hoz, másrészt minél kevesebb hallgató osztozik a felsőoktatás szellemi és anyagi (például infrastrukturális) erőforrásain, annál magasabb minőségi követelmények teljesíthetők a képzés kimenetén. Lakner Zoltán szerint a kormányzatnak el kellene végre döntenie, minek is tekinti a felsőoktatást: költségvetési kiadásnak vagy pedig megtérülő befektetésnek. Az is megválaszolhatatlan kérdés, hogy mennyiben fér össze a kormány által deklarált minőségfejlesztés a forráskivonással.

Mészáros Tamás egy további jelenségre hívta fel a figyelmet: a kormány és az egyes felsőoktatási intézmények egyéni megállapodásaira. Mint elmondta, az egyetemi vezetők készségesen el szokták ismerni az átalakítások szükségességét, ugyanakkor mindenki abban reménykedik, hogy a változásból ő kerül ki győztesen a többiek rovására. A kormány ezért külön-külön tárgyal a rektorokkal, és gondosan vigyáz arra, hogy senki ne tudja meg, miért kapott ilyen vagy olyan összeget a másik. Ezek a megállapodások törvényszerűen együtt járnak az egyetemeken végigvonuló nyugdíjazási hullámmal, a pénzszűkítés egyre drasztikusabb alkalmazásával, miközben folyamatosan a szakértelem, a kompetencia jelentőségét hangsúlyozzák. Ezek a dolgok nehezen férnek össze. Szellemi tekintetben kiváló kondícióban lévő, az ismeretek átadásában hosszú évtizedek óta bizonyító munkatársakat küldenek el, ugyanakkor politikai hátszéllel támogatott léhűtők vannak egyes karokon. Hammer Ferenc rámutatott: még a felsőoktatási intézményeken belül is az jellemző, hogy összefogás helyett a dékánnal vagy a rektorral kötendő, suba alatti megállapodások létrehozására törekszenek az érintettek, és ugyanígy működik a pénzosztás is. Hiller István racionálisan elfogadhatónak tartja azt a hatalomtechnikai trükköt, amely a nagy egyetemekkel való egyedi megállapodásokat szorgalmazza. Ezeknek a patinás intézményeknek a szétverése ugyanis aligha jelent a rektorok részére dicsőségtörténeti perspektívát. Teczár Szilárd, a Hallgatói Hálózat tagja azt nehezményezte, hogy az érdemi szakmai viták az intézmény falai között maradnak, ugyanakkor a legnagyobb médiafigyelmet az egyetem akkor kapja, amikor balhét csinál.

A felsőoktatásban mára rendkívül súlyos helyzet alakult ki: az ágazatot egyszerre sújtja az elvonás és az időközben beígért támogatások késve történő folyósítása. A hallgatói juttatásokat fedező normatíva teljes összegét sem kapták meg az intézmények, a Népszabadság információi szerint a hallgatói létszám alapján a Budapesti Corvinus Egyetemnek 486 millió, a Debreceni Egyetemnek 481 millió, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek 637 millió, a Győri Széchenyi István Egyetemnek 368 millió, az Óbudai Egyetemnek 459 millió, a Miskolci Egyetemnek pedig 105 millió forint járna vissza.

Mezey Barna, a Magyar Rektori Konferencia (MRK) elnöke, az ELTE rektora a Napi Gazdaságnak adott interjúban a felsőoktatásból mindenekelőtt a rendszerszemléletet hiányolta, mondván: az állam egyfajta segélynek tekinti a valaha nemzetközi hírű felsőoktatási intézmények támogatását, és cserébe úgy vár szerkezeti módosításokat, hogy nem fogalmazza meg a pontos elvárásait. Ugyanakkor a kormánynak figyelembe kellene vennie azt is, hogy a felsőoktatási rendszereknek egy átmeneti állapotban is működniük kell. Ugyanez a hiányossága az úgynevezett porosz rendszerű 10 féléves egyetemi oktatásról az angolszász eredetű BSc/MSc/PhD lineáris képzésre való áttérés még ma sem teljesen lezárt folyamatának.

Meggyőződésem, hogy az említett problémák túlmutatnak a mindenkori kormányok politikai „színezetén”, és egyaránt felvetik a kormányzati, intézményi és oktatói felelősség kérdését. Ha most nem mozdul meg az egyetemi-főiskolai szféra a rektoroktól a felelős oktatói gárdán át a teljes hallgatóság valódi érdekképviseletéig, hogy a kormány előtt feltárja az ágazat katasztrofális helyzetét, évtizedekre kiható károk keletkezhetnek az ország jövőjének zálogát jelentő fiatal szakemberek, az utánpótlás képzésében.

Ma már ott tartunk, hogy nemcsak Finnország, hanem mondjuk Ghána is jobban megérti a tudás alapú társadalom jelentőségét, mint a korábban világhírű tudósokat nagy számban képező Magyarország. Teljes mértékben egyetértek Mezey Barna azon véleményével, hogy „először meg kell alkotni a felsőoktatási stratégiát és ehhez kell hozzárendelni az állami szabályozókat és támogatásokat. Magyarország igazi kitörési pontja a felsőoktatás, a magyarok agyat, értelmet, intelligenciát tudnak külföldre eladni, ezért végtelenül kár lenne veszi hagyni ezt az ágazatot”.

(A szerző a műszaki tudomány doktora, az MTA doktora)

Olvasson tovább: