Ez történt most, miután Dunakeszin minden erőfeszítése ellenére sem sikerült nyernie az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért aspiránsának. Oláh Noémi a második helyre szorult a fideszes Benkő Tamás mögött, de az új pártszövetség már másnap közleményben tudatta: „Büszkék vagyunk arra, hogy együtt egyre hatékonyabban tudjuk megszólítani azokat, akik meg akarnak szabadulni az Orbán–Simicska-rezsimtől, de eddig nem tudtak, vagy nem akartak maguknak pártot választani.”
Megértjük ugyan ezt a decensnek épp nem mondható mellverést, végtére ki szeret úgy levonulni a pástról, hogy legalább magamagát nem vigasztalja meg valamivel. De azért a büszkeség az adott helyzetben talán kissé túlzó kifejezés. Tudniillik Oláh Noémi valójában függetlenként indult, vagyis Bajnaiék támogatásával, de mégsem volt nyíltan az ő jelöltjük. Ami arra enged következtetni, hogy az Együtt 2014–PM eleve úgy tartotta esélyesebbnek a korábban az LMP-hez tartozó hölgyet, ha ezúttal nem veszi a nevére. Ez nem vall igazán magabiztos fellépésre, és aligha véletlen, hogy Oláh Noémi feleannyi szavazatot sem kapott, mint a győztes Fidesz-jelölt, aki viszont elődje és párttársa legutóbbi eredményét is felülmúlta.
Bizonyos, hogy ebben közrejátszott a demokratikus ellenzék megosztottsága. A Dunakesziről szóló tudósítások már korábban arról szóltak, hogy ott az Együtt és az MSZP lényegében egymás ellen kampányol; úgy tűnt, a közös jelöltállításnál mindkét párt magától értetődően fontosabbnak tekintette, hogy minél jobb saját teljesítményt érjen el. Ám most már nem kerülhető meg a kérdés: csakugyan annyira magától értetődik, hogy a jövőben amúgy is feltétlenül egymásra utalt két politikai erő a 2014-es választásig hátralévő időben mindenütt és mindenáron önállóan szerepeljen, ezáltal óhatatlanul megosztva az Orbán-rezsimtől tényleg szabadulni akarók táborát?
2013. 03. 29. (XVII/13)
