Kereső toggle

Az újragombolandó kabát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sorra vehetők persze mindazok a szempontok, amelyek alapján lekicsinyelhetjük egy-egy időközi képviselőválasztás jelentőségét, hiszen kétségtelen, hogy általában csakugyan alacsony a részvételi arány, és az eredmény nem tekinthető reprezentatívnak a közelgő országgyűlési voksolásra nézve. De hát látnivaló, hogy a vesztes pártok leginkább csak utólag igyekeznek bagatellizálni az ilyen megmérettetést; amíg még kampányolnak, addig természetszerűen nagy jelentőséget tulajdonítanak a remélt sikernek. Megesik azonban, hogy az alulmaradtak is igyekeznek felértékelni szereplésüket – legalább valami szépségflastromot próbálnak ragasztani a kudarcra.

Ez történt most, miután Dunakeszin minden erőfeszítése ellenére sem sikerült nyernie az Együtt 2014–Párbeszéd Magyarországért aspiránsának. Oláh Noémi a második helyre szorult a fideszes Benkő Tamás mögött, de az új pártszövetség már másnap közleményben tudatta: „Büszkék vagyunk arra, hogy együtt egyre hatékonyabban tudjuk megszólítani azokat, akik meg akarnak szabadulni az Orbán–Simicska-rezsimtől, de eddig nem tudtak, vagy nem akartak maguknak pártot választani.”

Megértjük ugyan ezt a decensnek épp nem mondható mellverést, végtére ki szeret úgy levonulni a pástról, hogy legalább magamagát nem vigasztalja meg valamivel. De azért a büszkeség az adott helyzetben talán kissé túlzó kifejezés. Tudniillik Oláh Noémi valójában függetlenként indult, vagyis Bajnaiék támogatásával, de mégsem volt nyíltan az ő jelöltjük. Ami arra enged következtetni, hogy az Együtt 2014–PM eleve úgy tartotta esélyesebbnek a korábban az LMP-hez tartozó hölgyet, ha ezúttal nem veszi a nevére. Ez nem vall igazán magabiztos fellépésre, és aligha véletlen, hogy Oláh Noémi feleannyi szavazatot sem kapott, mint a győztes Fidesz-jelölt, aki viszont elődje és párttársa legutóbbi eredményét is felülmúlta.

Bizonyos, hogy ebben közrejátszott a demokratikus ellenzék megosztottsága. A Dunakesziről szóló tudósítások már korábban arról szóltak, hogy ott az Együtt és az MSZP lényegében egymás ellen kampányol; úgy tűnt, a közös jelöltállításnál mindkét párt magától értetődően fontosabbnak tekintette, hogy minél jobb saját teljesítményt érjen el. Ám most már nem kerülhető meg a kérdés: csakugyan annyira magától értetődik, hogy a jövőben amúgy is feltétlenül egymásra utalt két politikai erő a 2014-es választásig hátralévő időben mindenütt és mindenáron önállóan szerepeljen, ezáltal óhatatlanul megosztva az Orbán-rezsimtől tényleg szabadulni akarók táborát?

Nem vitás, ennek a különállásnak van logikája, hiszen a majdani összefogás értelmét épp az adja, hogy értékrendjükben egymáshoz közelálló, de mégis eltérő karakterű pártok különböző választói csoportokat szólíthatnak meg, s így szélesebb bázissal indulhatnak a kormányon lévőkkel szemben. Csakhogy éppen Dunakeszi tanulsága, hogy ha az Együtt 2014 és az MSZP által megszerzett szavazatok számát összeadjuk, a virtuális eredmény akkor sem lett volna elegendő a győzelemhez. Nem beszélve tehát arról, hogy az ilyesfajta mechanikus számtani műveleteket a valóság sohasem igazolja vissza, a tapasztalat szerint a Fidesz uralmával elégedetlenek attól nem lesznek többen, hogy módjukban áll többfelé szavazni.

És ennek egyik oka feltehetően egy szociálpszichológiai törvényszerűségben keresendő. Ha az emberek különféle csoportjai, bár különféle motivációk hatására, de mégis egy közös cél felé törekednek, akkor annak eléréséhez közös utat is keresnek. Mondhatjuk persze, hogy ennek a majdani választás felel meg: ott, a fülkében mindenki szabadon dönthet. De világosan kell látni, hogy az urnába dobott szavazólap csupán a közös akarat végső eszköze, de nem a létrejöttéhez vezető út.

Amíg a szavazópolgár odáig eljut, keresi azt az erős platformot, ami esélyt kínál számára célja eléréséhez. És ha széttagolt erők próbálják maguk mellé állítani, kételyek ébrednek benne a siker iránt. Különösen azért, mert úgy látja, hogy az egységes és koncentrált ellenféllel csak hasonlóképp ütőképes szervezet veheti fel a harcot. Tehát egyre ösztönösebben vágyik egy hatékonyságában meggyőző, a demokratikus ellenzéket tömörítő szövetségre – és amikor kénytelen szembenézni azzal, hogy ehelyett a reményeit megtestesítő pártok egymással vetélkednek az elsőbbségért, akkor bizonytalanná válik, és otthon marad.

A Fidesz éppen ebben az effektusban látja majdani országos győzelme zálogát. Dunakeszin is elegendő volt azzal kampányolnia, hogy míg az ellenzékiek marakodnak, ők szilárd egységben képviselik a helyi lakosság érdekeit. Ehhez képest kevéssé tűnik meggyőzőnek az Együtt 2014–PM már említett nyilatkozata, amely a Dunakeszi időközi választást nemes egyszerűséggel „a korszakváltás felé tett első lépésnek” tekinti. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogyan teremtünk új korszakot, ha ádáz presztízsharcok során hol az egyik, hol a másik ellenzéki párt hódít el szavazatokat egymástól – csak éppen a közös ellenfél erősödik tovább.

Itt az ideje újragombolni az orbánizmussal szemben állók kabátját.

Olvasson tovább: