Kereső toggle

Nincs idő

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az LMP-ből minap kivált platform Párbeszéd Magyarországért néven párttá alakult. Frissen megválasztott elnökségének három prominense arról beszél az egyik tévéműsorban, hogy most merre tovább, milyen lépéseket akarnak tenni az ellenzéki összefogás érdekében – hiszen, mint tudjuk, azért hagyták el a Lehet Más a Politika Schiffer András vezette másik szárnyát, mert az megtagadta a szövetségkötés minden formáját. Jávor Benedek és társai viszont úgy ítélik meg, hogy amelyik politikai erő az adott helyzetben kormányváltásra készül – vagyis elsőrendű célja a választási győzelem –, annak tudomásul kell vennie a más ellenzéki alakulatokkal vállalandó együttműködés kényszerét.

Idáig rendben is volnánk; a szándék deklarálása világos. Akkor válik zavarossá a beszélgetés, amikor a címszavak konkrét tartalmát próbálják megfogalmazni. Mert kiderül, hogy a Párbeszéd Magyarországért vezetői mindmáig sem tisztázták, mit értenek együttműködésen, összefogáson avagy szövetségen. A szocialistákat leginkább elkerülni szeretnék, s bár az Együtt 2014-gyel ugyan tárgyalásokat kezdenek, de nem óhajtanak belépni a választási mozgalomba, noha – mint mondják – a Millával és a Szolidaritással korábban is volt már kapcsolatuk, és persze szándékukban állt a közös fellépés. Vagyis a diskurzus mindinkább egy kevéssé sikerült kabarétréfára hasonlít; a résztvevők váltig bizonygatják, hogy lényegében fogalmuk sincs arról, miként valósítsák meg azt, amit egyébként oly nagyon akarnak.

Ez a látlelet más alkalommal és más ellenzéki szereplőkkel is mind gyakrabban kirajzolódik az Orbán-rezsim leváltásában érdekelt, ám mind tanácstalanabb nézők előtt, akik egyre döbbentebben, fokozódó keserűséggel figyelik, miféle meccset játszanak egymással az állítólag kormánybuktatásra készülő szervezetek. Mert az MSZP kivételével mindahányan azt tartják a legfontosabbnak, hogy leendő szövetségeseiket kritizálják. Hogy rendre kifejtsék, milyen morális és szakmai fenntartásaik vannak, hogy a másik mitől elfogadhatatlan számukra, illetve miféle „megújulást” várnak el tőle.

Persze, az egymástól ekként ódzkodó, ugyanakkor partnerségre ítélt politikusok nem mulasztják el megmagyarázni potenciális választóiknak, mennyire fontosnak tartják nyilvánvaló ellentéteik minél korábbi tisztázását, mondván, ha azokat most a szőnyeg alá söpörnék, éppen a remélt választási győzelem után esedékes kormányzati munka válna lehetetlenné. Intő példaként a néhai Radicova-kormány gyors bukására szoktak hivatkozni: miután az a szlovák koalíció Fico eltávolításán kívül semmiben nem tudott megegyezni, törvényszerűen esett szét, és segítette vissza ellenfelét a hatalomba.

Igen, ezzel a veszéllyel kétségkívül számolni kell. Ezért a kormányra készülő szövetség tagjai valóban nem kerülhetik el majdani közös céljaik pontos egyeztetését. De mintha rosszul állítanák fel a menetrendet. Először mégiscsak az együttműködés kereteit kellene megteremteniük, minthogy anélkül a továbbiakról már nincs mit beszélni.

Ismert szentencia, hogy a politika nem más, mint a lehetőségek művészete. Módosítva kissé ezt az igazságot: a politika a prioritások kijelölésének művészete. És vannak olyan kiélezett helyzetek, történelmi sorsfordulók, amikor egyetlen prioritás szükségképp maga alá rendel valamennyi más szempontot, mert különben semmilyen kitűzött cél nem válik elérhetővé. A 2014-ben esedékes választás ilyen jelentőségű fordulópont lehet Magyarország életében: az ellenzéknek módjában áll megakadályozni, hogy a retrográd jobboldali nacionalizmus, az európai demokratikus normákat megtagadó, népámító autokrácia akár évtizedekre bebetonozza a hatalmát. Ez a tét, és nem kevesebb.

Ezért mindazoknak, akik prioritásként fogadják el a kormányváltás feltétlen parancsát, a választási győzelemért meg kell tenniük a legmesszebbmenő reális engedményeket. És ami legalább ennyire fontos: erről az eltökéltségről meg kell győzniük a közvéleményt. Ugyanakkor a konkrét programok szintjén természetesen nyilvánosságot kaphatnak az egymástól eltérő elképzelések. Vitákra, majd kényszerű kompromisszumokra leginkább a gazdasági kérdésekben lesz szükség, hiszen ami az alkotmányosság helyreállítását illeti, annak alapelveiben aligha vannak lényegi nézetkülönbségek, és a nagy társadalmi ellátórendszerek működőképességének biztosításában úgyszintén egyetértésre lehet számítani. Tehát az ellenzék felelősséggel és főként egységesen kommunikálhatja, hogy minden körülmények között kész a minél szélesebbkörű megegyezésekre.

Ha nem ez lesz a következő hetek meghatározó üzenete, akkor az Orbán-rendszert elutasító állampolgárok növekvő csalódottsága a bizonytalanok táborát duzzasztja tovább.

És tévedés volna azt hinni, hogy később lesz még idő az aktivizálásukra. A társadalmi apátia elkeserítően tartós állapot.

Olvasson tovább: