Kereső toggle

Az igazi trükk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A parlament tavaszi ülésszakának megnyitóján a miniszterelnök napirend előtt szólalt fel a T. Házban. Minden várakozás szerint az EU-csúcson elfogadott uniós költségvetés Magyarországot érintő számairól, moszkvai tárgyalásáról, valamint a török–magyar gazdasági kapcsolatok alakulásáról kellett volna beszélnie, ám ehhez képest a kormányfő expozéjának mindössze nyolc perce alatt kizárólag a Brüsszelben kialkudott támogatásokról ejtett szót. Senkinek nem okozott viszont meglepetést, hogy mindvégig a tőle szokott sikerpropagandát hallhattuk; méghozzá azt a változatot, amelyben mindenekelőtt az elmúlt nyolc év kormányaihoz képest pozicionálja a sajátja teljesítményét. Amíg az elődök úgymond „meghúzták magukat a szőnyeg alatt”, addig az Orbán-csapat keményen kiállt az ország érdekeiért, s korábban soha nem látott sikert ért el a következő hét év büdzséjéért folytatott küzdelemben.

A miniszterelnök előadása olyan, mint amikor kiváló színész ad elő egy rossz monodrámát. Orbán perfekt szónokká nőtte ki magát az elmúlt évek során; technikai értelemben tökéletes produkciót nyújt, fölényes tempóérzék, hatásos szünetek, pontos poentírozás jellemzi ezt a rövid fellépését is, amelynek tartalmi célja világos: összemosni két össze nem tartozó dolgot. Vagyis az uniós pénzekből való részesedésünk relatíve kedvező egyenlegének, tehát az úgynevezett nettó pozíciónknak a megőrzését úgy állítja be, mintha ez az egyébként kétségtelen eredmény a magyar kormány Brüsszelben folytatott politikai konfliktuskezelésének volna köszönhető.

Holott ilyen összefüggés nem létezik – s tegyük hozzá mindjárt, hogy szerencsénkre. Mert ha az uniós költségvetés elosztási mechanizmusának bármi köze volna a tagállamok politikai úzusához, akkor minden bizonnyal felettébb rosszul járnánk. De abból, hogy az Orbán-kormány törvényalkotása rendre megcsúfolja az európai normákat, s ezért hosszantartó vitákra, akár bírósági eljárásokra, olykor szankciókra kerül sor, mégsem következnek közvetlen anyagi hátrányok. Az unió szervezetei a rendelkezésükre álló pénzeket nem politikai ellentétek „kezelésére” használják – az egyes országok támogatásait saját gazdasági helyzetük, teljesítményük és alaposan felbecsült lehetőségeik alapján határozzák meg. Hasonlóképp értelmetlen arról beszélni, hogy velünk szemben bármilyen értelemben is kettős mércét alkalmaztak volna mindezidáig, s ezt most kitartó, kemény harcban sikerült visszautasítanunk.

Az Orbán-kormány képviselői minden bizonnyal jó szakmai színvonalon tárgyaltak ezúttal is, mint ahogy a Gyurcsány-kabinet szakértőinek munkáját nemkülönben elismerték annakidején az uniós partnerek. Botorság volna elhinni, hogy az asztalverés intenzitásán múlik súlyos tízmilliárdok sorsa. Amikor a kormányfő szuperlatívuszokban dicséri a maga lovát, elmulasztja megemlíteni, hogy nem egyedül Magyarország, hanem az egész régió, azaz Kelet-Európa volt viszonylagos kedvezményezettje az új európai költségvetésnek; például a lengyelek és a románok még nálunk is jobban. Aminek „egyszerűen” az volt az oka, hogy bár a nyugati államok egymás között is fájó kompromisszumokat vállaltak, abban végül egyetértettek, hogy a még mindig fejlődőnek tekintett országok felzárkóztatása prioritást kíván. Nem utolsósorban persze azért is, mert a keleti piacok megtartása közös érdek. Politikai megfontolás ebben a kérdésben legfeljebb annyi volt, hogy a társadalmi stabilitás fenntartása kerül veszélybe a „végeken”, ha a nemzetgazdaságok nem képesek konszolidálódni.

Mindettől függetlenül továbbra is erős politikai kritika éri az Orbán-rezsimet az uniós színtereken, s még inkább a nemzetközi médiában – elegendő belenézni a világlapok és a nagy televíziós csatornák tudósításaiba, amelyek változatlanul és rendszeresen tájékoztatják a közvéleményt a magyarországi állapotokról, illetve a kormány demokráciadeficitjéről. A miniszterelnök parlamenti előadása persze megpróbálta azt szuggerálni, hogy az uniótól kapott támogatások mértékében a kormányzati politika általános elismertsége, végső soron egyöntetű elfogadottsága tükröződik. Ez volt az igazi, nem éppen ügyetlen trükk, de a legkevésbé sem felel meg a valóságnak.

Mint ahogy az a magyarázat sem, amivel Orbán a parlamenti frakcióvezetőknek adott viszontválaszában az E.ON gázüzletágának irdatlanul drága megvásárlását indokolta. Mert az ugyan igaz, hogy eddig a Gazprom a német multicéggel állapodott meg az energia áráról, és ebbe a tranzakcióba nekünk nem volt beleszólásunk. Onnan kezdve sántít az okfejtés, hogy ha állami tulajdonba kerül a gázüzlet, akkor a „szuverenitásunk visszaszerzésével” előnyösebb helyzetbe kerülünk, hiszen közvetlenül tárgyalunk az oroszokkal. Miért volna ez jobb alkupozíció ahhoz képest, amivel a hatalmas tételben vásárló, egész európai ellátást meghatározó E.ON rendelkezik? Annál az árnál, amit a nagykereskedő kap a Gazpromtól, a mi szerény felvevőpiacunk aligha számíthat kedvezőbbre.

De hát a parlamentben a kormányfőé volt az utolsó szó, és a Fidesz-frakció dörgő tapsa most sem maradt el.

Olvasson tovább: