A miniszterelnök előadása olyan, mint amikor kiváló színész ad elő egy rossz monodrámát. Orbán perfekt szónokká nőtte ki magát az elmúlt évek során; technikai értelemben tökéletes produkciót nyújt, fölényes tempóérzék, hatásos szünetek, pontos poentírozás jellemzi ezt a rövid fellépését is, amelynek tartalmi célja világos: összemosni két össze nem tartozó dolgot. Vagyis az uniós pénzekből való részesedésünk relatíve kedvező egyenlegének, tehát az úgynevezett nettó pozíciónknak a megőrzését úgy állítja be, mintha ez az egyébként kétségtelen eredmény a magyar kormány Brüsszelben folytatott politikai konfliktuskezelésének volna köszönhető.
Holott ilyen összefüggés nem létezik – s tegyük hozzá mindjárt, hogy szerencsénkre. Mert ha az uniós költségvetés elosztási mechanizmusának bármi köze volna a tagállamok politikai úzusához, akkor minden bizonnyal felettébb rosszul járnánk. De abból, hogy az Orbán-kormány törvényalkotása rendre megcsúfolja az európai normákat, s ezért hosszantartó vitákra, akár bírósági eljárásokra, olykor szankciókra kerül sor, mégsem következnek közvetlen anyagi hátrányok. Az unió szervezetei a rendelkezésükre álló pénzeket nem politikai ellentétek „kezelésére” használják – az egyes országok támogatásait saját gazdasági helyzetük, teljesítményük és alaposan felbecsült lehetőségeik alapján határozzák meg. Hasonlóképp értelmetlen arról beszélni, hogy velünk szemben bármilyen értelemben is kettős mércét alkalmaztak volna mindezidáig, s ezt most kitartó, kemény harcban sikerült visszautasítanunk.
Az Orbán-kormány képviselői minden bizonnyal jó szakmai színvonalon tárgyaltak ezúttal is, mint ahogy a Gyurcsány-kabinet szakértőinek munkáját nemkülönben elismerték annakidején az uniós partnerek. Botorság volna elhinni, hogy az asztalverés intenzitásán múlik súlyos tízmilliárdok sorsa. Amikor a kormányfő szuperlatívuszokban dicséri a maga lovát, elmulasztja megemlíteni, hogy nem egyedül Magyarország, hanem az egész régió, azaz Kelet-Európa volt viszonylagos kedvezményezettje az új európai költségvetésnek; például a lengyelek és a románok még nálunk is jobban. Aminek „egyszerűen” az volt az oka, hogy bár a nyugati államok egymás között is fájó kompromisszumokat vállaltak, abban végül egyetértettek, hogy a még mindig fejlődőnek tekintett országok felzárkóztatása prioritást kíván. Nem utolsósorban persze azért is, mert a keleti piacok megtartása közös érdek. Politikai megfontolás ebben a kérdésben legfeljebb annyi volt, hogy a társadalmi stabilitás fenntartása kerül veszélybe a „végeken”, ha a nemzetgazdaságok nem képesek konszolidálódni.
2013. 02. 15. (XVII/7)
