Kereső toggle

Kultúrharc

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Először is nem árt tisztázni, mit értünk ma kultúrharcon, mert a kifejezés sokak számára megtévesztő lehet. A formális logika alapján úgy tűnhet, hogy ennek a fogalomnak a jelentése: különböző kultúrák, netán kulturális intézmények egymás elleni küzdelme. Holott a kultúrharc valójában egyoldalú politikai támadás,

a mindenkori hatalom beavatkozása a társadalom életében már kialakult, a személyes teljesítmények, életművek által létrejött alkotói rangsor, a gyakorlatban visszaigazolt, működőképes struktúrák megváltoztatására. Kultúrharcot általában az új, térhódításra törekvő politikai garnitúra kezd az ideológiai és egzisztenciális szempontból útjában lévő művészeti elit ellen; céljait pedig a rendelkezésére álló adminisztratív eszközök aggálytalan bevetésével próbálja elérni. Vagyis a kultúrharc nem egyenértékű eredmények és minőségek csatája, hanem a politikai pozíciókat megszerzők és támogatottjaik agresszív törekvése a maguk primátusának biztosítására.

Ma ennek az offenzívának vagyunk a tanúi Magyarországon. A támadók különböző fórumokon gyakorta hangoztatott érvelése, mintegy önigazolása úgy szól, hogy a rendszerváltás nem rombolta le a pártállam idejéről itt maradt kulturális elit fellegvárait, az elmúlt két évtized pedig rögzítette a liberális szellemiségűek túlnyomó jelenlétét a kulturális életben. És ezen az állapoton azért kell változtatni, mert a nemzeti elkötelezettségű, karakterű és jellegű művészet eleddig elnyomott, hátrányos helyzetbe szorult. Ez a teória, még inkább vádaskodás, azonban alapvetően hamis.

Az egypártrendszer bukásával ugyanis megszűnt az úgynevezett kultúrpolitika. Az Aczél György-féle irányítási modell helyét átvette az egyébként egyre csökkenő mértékű állami mecenatúra, amely azonban döntően a különböző kulturális területek és művészeti ágak szakmai szervezeteire támaszkodott.

A fokozatosan felálló pályázati rendszerrel és a mindenkori politikai befolyástól mentesíteni próbált Nemzeti Kulturális Alap révén az egymást követő kormányok önmérsékletet tanúsítottak: lényegében ideológiamentes, önigazgató kulturális intézményhálózatot tartottak fenn – és még az első Orbán-kormány is csak módjával engedett a már annak idején is „nemzeti” átalakulást sürgető, önjelölt honfoglalóknak. Akkor még nem látták elérkezettnek az időt a magától értetődő, művek és alkotói munkásságok igazolta értékrend felrúgására; jobbára megelégedtek szimbolikus gesztusokkal, de a „magyarságteljesítmény” még nem lett feltétlen fokmérője a hivatalos elismerésnek. Valószínű, hogy az úgynevezett nemzeti kurzus keményebb kulturális eszkalációját a következő parlamenti ciklusra tervezték, csak hát a 2002-ben elvesztett választások ezt már nem tették kivitelezhetővé a jobboldal számára.

Nyilvánvaló volt, hogy a kétharmados többség majd nekilát helyretolni a kizökkent időt, hogy nem tolerálja többé a mindig is mumusként emlegetett „liberális dominanciát”. Ami egyébként tőrőlmetszett ostobaság, hiszen az európai kultúra természetszerűen – de persze semmiképp sem pártalapon – liberális: egyszerűen azért, mert az alkotói integritás, a független gondolkodás, a szellemi tágasság igénye szabadelvű alapérték. A nemzeti kultúra, vagy helyesebben az egyes nemzetek kultúrája nem ennek ellenében, hanem erre építve születik – persze normális esetben, ép lelkületű társadalmakban, amelyek a nemzeti elkötelezettséget nem bunkósbotként használják, legfeljebb az alkotói inspiráció egyik lehetőségének. A mai kormányzat ellenben visszaállítja a kurzuskultúra uralmát, vagy alighanem találóbb kifejezéssel: uradalmait, s ennek hűbéresei a „nemzeti” sohasem tisztázott, mert normatív módon meg sem határozható kategóriáját a központi kegyosztás követelményeként állítják az általuk preferáltak elé.

Az Orbán-kormány első két éve a jogállam és az alkotmányos garanciák felszámolásának rapid, ám olyannyira megterhelő munkájával telt, hogy az igazi, átfogó kultúrharcra nem maradt energia. Mára azonban sürgetővé vált az egészpályás letámadás, mert mind kétségesebb, hogy 2014-ben sikerül-e prolongálni a rezsimet. Felgyorsult hát a pozíciók „einstandja”; az egyre növekvő zsákmányt sebtében újraosztják. És jól láthatóan olyanoknak, akiket legkevésbé sem a szakmai alkalmasságuk, hanem mindenekelőtt az aktuális hatalommal való meghitt kapcsolatuk alapján választanak ki.

A klientúraépítés elszánt igyekezete minden vonalon megtapasztalható: film, színház, építészet, irodalom, képzőművészet – nem marad letarolatlan terület. Ráadásul a Nemzeti Kulturális Alap „liberális” mecenatúráját átszervezik a Magyar Művészeti Akadémiának nevezett, jobbos irányítású, omnipotens közintézménnyé emelt képződménybe, mégpedig annak a Fekete Györgynek az égisze alá, aki nyíltan, emelt fővel hirdeti a kurzusművészet üdvtanát.

Csak figyelmeztetésül: a huszadik században megélt már ilyesfajta korszakos politikai erődemonstrációkat a magyar kultúra. Pontosabban: túlélte azokat.

És mindig megőrizte valódi értékrendjét.

Olvasson tovább: