a mindenkori hatalom beavatkozása a társadalom életében már kialakult, a személyes teljesítmények, életművek által létrejött alkotói rangsor, a gyakorlatban visszaigazolt, működőképes struktúrák megváltoztatására. Kultúrharcot általában az új, térhódításra törekvő politikai garnitúra kezd az ideológiai és egzisztenciális szempontból útjában lévő művészeti elit ellen; céljait pedig a rendelkezésére álló adminisztratív eszközök aggálytalan bevetésével próbálja elérni. Vagyis a kultúrharc nem egyenértékű eredmények és minőségek csatája, hanem a politikai pozíciókat megszerzők és támogatottjaik agresszív törekvése a maguk primátusának biztosítására.
Ma ennek az offenzívának vagyunk a tanúi Magyarországon. A támadók különböző fórumokon gyakorta hangoztatott érvelése, mintegy önigazolása úgy szól, hogy a rendszerváltás nem rombolta le a pártállam idejéről itt maradt kulturális elit fellegvárait, az elmúlt két évtized pedig rögzítette a liberális szellemiségűek túlnyomó jelenlétét a kulturális életben. És ezen az állapoton azért kell változtatni, mert a nemzeti elkötelezettségű, karakterű és jellegű művészet eleddig elnyomott, hátrányos helyzetbe szorult. Ez a teória, még inkább vádaskodás, azonban alapvetően hamis.
Az egypártrendszer bukásával ugyanis megszűnt az úgynevezett kultúrpolitika. Az Aczél György-féle irányítási modell helyét átvette az egyébként egyre csökkenő mértékű állami mecenatúra, amely azonban döntően a különböző kulturális területek és művészeti ágak szakmai szervezeteire támaszkodott.
2012. 12. 07. (XVI/49)
