Kereső toggle

Szégyenletes

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ügyben kialakult vitának – mondta Orbán Viktor hétfőn, miután már a fél világot az foglalkoztatta, miként fordulhatott elő, hogy Budapest kiadta Azerbajdzsánnak azt a nyolc éve börtönben lévő hadnagyot, aki még 2004-ben, egy nemzetközi tanfolyamon brutálisan, álmában gyilkolta meg örmény tiszttársát. A miniszterelnök leszögezte, hogy a kormány a továbbiakban „nem tesz semmit”, mert „Magyarország képes arra, hogy minden kérdést a saját súlyának megfelelően kezeljen”.

Orbán Viktor azonban nem mond igazat. A kérdés ugyanis sokkalta súlyosabb, mint ahogyan ő láttatni próbálja. És nincs itt semmiféle vita; egyedül Orbán igyekszik úgy beállítani a történteket, mintha azok megítélése legalábbis vélemények és ízlések függvénye volna. A magyar döntést mindenütt a világon aggályosnak, sőt, meggondolatlannak és helytelennek tartják, mert – Navracsics Tibor igazságügyi miniszter állításával ellentétben – a kormány nem kapott az azeriektől igazán komolyan vehető biztosítékot arra, hogy a gyilkos a hazájában le fogja tölteni hátralévő büntetését. Márpedig a nemzetközi jog ehhez a feltételhez köti az egyébként valóban szokásosnak tekinthető méltányossági eljárást; annak ugyanis nem lehet célja a büntetés elengedése, avagy az ítélet megváltoztatása.
A magyar kormánynak viszont pontosan tudnia kellett, hogy ezek az elvárások épp ebben az esetben aligha teljesülnek majd. Azerbajdzsán kezdettől úgy fogta fel Safarov tettét, mint érthető és magyarázható, hirtelen felindulásból elkövetett megtorlást, és e szerint propagált egy történetet a családját a háborúban elvesztő fiúról, akit aztán az örmény tisztek a közös továbbképzésen még szüntelenül provokáltak, nemzeti érzelmeiben sértegettek is. Így hát Safarov kimenekítése a magyar fogságból a nacionalista presztízs próbaköve lett; ha az – úgymond – poszttraumás stressz hatása alatt gyilkoló tisztet sikerül hazavinni, maga Alijev elnök teljesíti a haza kötelességét szenvedő fia iránt.
Mint most már az azeriek nem is tagadják, hosszú ideje szívósan dolgoztak is ennek érdekében; korábban épp azért eredménytelenül, mert az itteni szakértők tisztában voltak azzal, mi várható Safarov kiengedése után. Nem valószínű, hogy a kaukázusi viszonyokat ismerő külügyérek a kormányváltás után változtattak volna a véleményükön – legfeljebb Orbánék már nem voltak rá kíváncsiak. Aztán negligálták a magyarországi örmények önkormányzati tisztségviselőinek figyelmeztetését is, holott ők nemkülönben előrevetítették, hogy az azerieknek eszük ágában sem lesz betartani az állítólag vállalt kötelezettséget Safarov további fogva tartására.
Mindennek fényében a kormány most teljesen hiteltelenül tetteti magát vétlennek, és ezért senki nem is tekinti annak. Tiltakozik természetesen Örményország és az örmény diaszpóra szerte a világon, de értetlenségét fejezte ki az Egyesült Államok és az Európai Unió is – egyként magyarázatot várnak. És nem fogják azzal beérni, hogy Magyarország a hatályos jogelvek szerint járt el, következésképp nem vállal további felelősséget az azeriek viselkedéséért. Mert Safarov kiadatása egyáltalán nem volt kötelező; az csupán egy olyan lehetőség, amellyel a magyar kormány akkor élhetett volna, ha valóban rendelkezik a megfelelő, tételes garanciákkal.
Tekintve azonban, hogy Azerbajdzsán legfeljebb a gazdasági kapcsolatok előnyös fejlesztésére és némi, nem jelentéktelen pénzügyi segítségre tett ígéretet, a világ szemében Magyarország egyszerűen üzletet kötött Safarov elengedése fejében. Hiába nyilatkozta Szijjártó Péter szokott nyegle modorában, hogy élénk fantázia kell ahhoz, ha valaki állampapír-ügyleteket akar gyanítani a háttérben, mert ehhez bizony még lanyha fantáziára sincs szükség; a magyar kormány döntésének az adott körülmények között sehol a világon nem látják semmi más indokát. És szégyenletesnek tartják, hogy egy európai demokrácia áruba bocsátotta a jogot. Orbán Viktor bagatellizáló, nyegle magyarázkodása pedig csak olaj a tűzre.
Ám ezen kívül az egész szerencsétlen és mélyen kiábrándító kormányzati manővernek van még egy sajátos aspektusa. Erről furcsamód nem esik szó, noha egyik meghatározó motívuma a történteknek. Safarov tudniillik a NATO úgynevezett békepartnerségi kurzusának keretében került közös szálláshelyre áldozatával; ezt a továbbképzést azon országok tisztjei számára rendezték az akkor már az euroatlanti szövetséghez tartozó Magyarországon, amelyek hajlandónak mutatkoztak együttműködni a NATO-val a mindig robbanásveszélyes kaukázusi helyzet konszolidálásában. 2004 óta persze történt egy és más a térségben, és ma már elképzelhetetlen, hogy például a területén orosz csapatokat állomásoztató Örményország bármiben is a NATO partnere legyen. De a budapesti speciális felkészítés akkor még a régió államainak majdan együtt vállalandó biztonságpolitikai erőfeszítéseiről szólt, azokat volt hivatva elősegíteni.
Az azeriek most – magyar segédlettel – abból az emberből csináltak nemzeti hőst, aki annak idején azt a reményt meggyalázta.

Olvasson tovább: