Kereső toggle

Kinek az észjárása?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A parlament őszi ülésszakát a miniszterelnök napirend előtti felszólalása nyitotta meg, s nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk, Orbán Viktor beszámolóját a jól végzett munka öröme hatja majd át, mondandójának alaphangját a kabinet tevékenységével való elégedettség fogja meghatározni. Nem is csalódtunk. Orbán először is bejelentette, hogy világnemzet lett a magyar. Továbbá azt, hogy húsz zavaros, bizonytalan év után jó úton haladunk egy olyan új államrendszer létrehozása felé, amely kiszámítható jogrendet hoz; az egyes szakterületeket pedig – mint például az oktatás vagy az egészségügy – a „magyar észjárásnak” megfelelően szervezik át.

Ez a beszéd tehát mindjárt az elején kínált néhány olyan fogalmat, amelynek értelmezése még képzett etimológusokat is kihívás elé állítana, hát még az egyszerű állampolgárt. Itt van például ez a „világnemzet”, amely igencsak homályos, ámbár tetszetős szóösszetétel – feltehetően arra óhajt vele utalni a kormányfő, hogy a határon túl élő magyarok számára immár lényegében kötelmek nélkül felvehető az állampolgárság. Csakhogy ők nem ettől a közjogi kapocstól válnak a nemzet tagjaivá, hiszen eddig is azok voltak, mi több, akkor is részei a nemzettestnek, ha nem kérnek ugyan a honosításból, de ettől még magyarnak vallják magukat. Aztán az is tisztázandó volna, vajon mit értsünk „új államrendszeren”; tudniillik tudomásunk szerint Magyarország továbbra is köztársaság, tőkés piacgazdasággal és – legalábbis papíron – demokratikus jogállami intézményekkel. Ha ehhez képest Orbán Viktor új államrendszert épít, illene értesítenie bennünket annak pontos mibenlétéről. Mert az persze kétségtelen, hogy az ő politikai úzusa meglehetősen újszerű: a kormánypárt minden kulcspozíciót elfoglalt, jobbára még az eleddig hagyományosan független intézményeket is. Megszállta a közmédiát, csökkentette az ombudsmanok számát, korlátozta az alkotmánybíróság hatáskörét. Mindez, vagyis a jogállam csonkolása, mégsem jelent új államrendszert, legfeljebb a régi demokratikus garanciáinak elvonását. A felsőoktatást és az egészségügyet pedig legkevésbé sem az állítólagos „magyar észjárás” jegyében fosztják meg az állami finanszírozás tetemes részétől; ez éppenséggel az orbáni észjárás következménye.

És az sem kevésbé hiteltelen állítás, hogy a kormány áldásos működése nyomán növekszik a gazdaság teljesítménye, a matolcsyzmus beruházásokat és munkahelyeket teremt. Ma már senki nem tartja igaznak, hogy a kurzus „győztesen került ki” azokból a vitákból, amelyek a szektorális különadók társadalmi hasznosságáról szóltak – hiszen azok nem csökkentették a lakosság terheit, viszont befagyasztották a hitelezést, és megakadályozták a GDP, azaz a nemzeti össztermék növekedését. Az emberek mindennapi tapasztalatai azt mutatják, hogy Orbán Viktor állításaival ellentétben a hazai gazdaság recesszióba süllyedt, nőtt az infláció, és mindennek szorongató hatásait a kormány egyáltalán nem képes kivédeni. Ezért amikor a miniszterelnök előadja, miszerint nem a saját problémáink miatt kérjük az IMF-hitelt – minthogy nincsenek is problémáink –, mi csupán „a rossz bőrben lévő eurózóna” és a válságot rosszul kezelő Európai Unió ránk háruló bajait vagyunk kénytelenek orvosolni, akkor világosan látjuk, hogy a saját felelőssége elől menekül. És ha azt mondja, hogy az „új politikai életszabály” értelmében növelnünk kell az autonómiánkat, akkor megértjük: Orbán a maga kontrollálhatatlanságát akarja biztosítani.

Az is felettébb tanulságos volt, milyen vitamódszert alkalmazott a miniszterelnök abban a viszontválaszban, amit az ellenzéki frakcióvezetők kritikáira adott. Érdemi polémia helyett fölényeskedő hangon próbálta kioktatni ellenfeleit a szavak – úgymond – valódi jelentéséről. Miután egyebek között azért bírálták, hogy sikertörténetté festi át kormánya kudarcait, s egész beszédét kommunikációs trükknek minősítették, Orbán elemezni kezdte a „sikertörténet” és a „kommunikáció” kifejezések értelmezési lehetőségeit, azt bizonygatva, hogy az ellenzékiek nincsenek tisztában az általuk használt fogalmakkal. Jellemző, milyen kibúvót keresett egyebek között akkor is, amikor a csökkenő fogyasztás tényéről esett szó. Miért akarja az ellenzék a nyakig eladósodott magyar embereket meggondolatlan fogyasztásra ösztönözni, ha egyszer a hiteleiket kell visszafizetniük? – kérdezte szónoki hévvel; mintha nem tudná, hogy senki nem fölös luxuscikkek vásárlását hiányolja, amikor a visszaeső fogyasztásról beszél, hanem elsőrenden arról, hogy négymillióan élnek a létminimumon, avagy alatta, s még kielégítően táplálkozni sem képesek.

Megint kiderült tehát, hogy Orbán Viktor milyen elismerendően jó debatter azokban a vitákban, amelyekben olyan érvekkel száll szembe, amelyek vagy el sem hangzottak, vagy amelyeket szándékosan félreért. Demagógiája bizonyára tanítandó is.

Mármint azoknak, akik a hamis politikai propaganda professzionális használatát szeretnék elsajátítani.

Olvasson tovább: