Kereső toggle

Számvevői taktika

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Figyelemre méltó, terjedelmes interjút közöl a Népszabadság hétfői száma az Állami Számvevőszék elnökével. Kovács Árpád a jövő évi költségvetésről, a kormány ismert tervezetének reális lehetőségeiről beszél. És mindjárt az interjú elején azt állítja, hogy „Magyarország előrébb jár, mint a korábbi években”, mert a „komplex kép” alapján „egy sor területen rendkívül jó esélyeink vannak” – példaként hozza fel, hogy kiemelkedően képzett munkaerővel rendelkezünk. Másfelől, amikor aztán külföldi üzletemberek véleményét idézi az itteni állapotokról, meglehetősen eufemisztikus szóhasználattal mintegy körülírja kínos válaszaik lényegét:

„Ami a szélesebb értelemben vett kormányzás minőségét illeti, az indexek alapján nem ezt tartják Magyarország legnagyobb potenciáljának.” Ez a gyönyörű mondat magyarán azt jelenti, hogy a pocsék kormányzás még a meglévő adottságokat sem képes kihasználni. Egyebek között sajnos ezért sem felel meg a valóságnak, miszerint az ország csakugyan „előrébb jár”, mint a korábbi években, hiszen tudvalévő, hogy a makrogazdaság meghatározó mutatói folyamatosan romló tendenciát jeleznek. És hogy a képzett munkaerő javít a gazdaság esélyein? Nyilvánvalóan javítana, csakhogy épp a „kiemelkedően képzett” munkavállalókban szenvedünk egyre nagyobb hiányt; nem utolsósorban azért, mert aki teheti, külföldre viszi a szaktudását. Úgy tűnik tehát, hogy bár Kovács Árpád – becsületére legyen mondva – megpróbálja érzékeltetni, hogy a gazdaságpolitikával bizony baj van, ugyanakkor mindjárt igyekszik is megszépíteni a diagnózist, és nemcsak óvatoskodik, hanem valamiféle alaptalan kincstári optimizmust is magára erőltet.
Jellemző erre az is, ahogyan a jövő évi büdzsé bevételi oldaláról nyilatkozik. Elismeri, hogy annak „megalapozottságával, a struktúrájával több gondunk van”, és látni kellene, miből finanszírozná a kormány például az úgynevezett munkahelyvédelmi programot – erről ugyanis a számvevők mindmáig nem kaptak írásos tanulmányokat. Vagyis finoman arra céloz, hogy a betervezett háromszázmilliárdnak nincs meg a forrása. Ebben az összefüggésben a gondolatmenet logikus folytatása persze az volna, ha utalna az egykulcsos adó okozta bevételkiesésre. Ehelyett Kovács ismét úgy érzi, hogy ajánlatos kompenzálnia iménti kifogásait, és siet kijelenteni, hogy az egykulcsos adó „két évvel ezelőtt vállalható program volt”, csak „a gazdasági környezet nem kedvezett ennek”. Mire az interjú készítője – érzékelve az ellentmondást – találóan megjegyzi, hogy eszerint nem volt helyes a kormány helyzetértékelése. Az elnök úr azonban most már köti az ebet a karóhoz: „Akkor ez járható útnak tűnt. Volt annak realitása, hogy 2012-re túl leszünk Európa szenvedésén, a görög válságot sikerül kordában tartani.”
Nos, mindez korántsem igaz. Az egykulcsos adó két évvel ezelőtt sem volt vállalható. Nem csak azért, mert a világgazdasági környezet nem tette lehetővé – és persze nem akadt mérték-adó szakember, aki azt hitte, hogy két évvel később viszont megérik rá a helyzet. Hiszen a magyar jövedelmi és szociális viszonyok között ez a szisztéma a kis- és átlagkeresetűeket sújtja, míg a jómódúakat preferálja. Azonkívül – és a bevételi oldal vonatkozásában ez a lényeg – azonnal mintegy ötszázmilliárdos lyukat ütött a költségvetésen. Ennek befoltozására azóta is rendre olyan rendkívüli szektorális adókat vetnek ki, amelyek következtében lefagyott a banki hitelezés, és nem növekszik a gazdaság.
Ez utóbbi problémára egyébként Kovács Árpád is figyelmeztet, amikor a 2013-as költségvetés „növekedési szcenáriójának megalapozottságát” korrekten kétségbe vonja – minthogy csatlakozik azokhoz az elemzőkhöz, akik eleve irreálisnak tartják a kormány 1,6 százalékos bővülési kalkulációját. Ám néhány bekezdéssel arrébb mégis szemrebbenés nélkül leszögezi, hogy a jövő évi büdzsé „a jelenlegi formájában finanszírozható”. Miként? Ha egyszer túltervezték a növekedésből származó bevételeket, és a vállalt tetemes kiadásokra nincs fedezet? Az efféle csiki-csuki nyilatkozatok még akkor is elfogadhatatlanok, ha természetesen értjük a politikai taktikázás kényszerét.
Igen, ha az ország adott helyzetében egy felelős közszolga megszólal, akkor a személyes kockázatok ellenére is sokkal világosabban és következetesebben kellene beszélnie. Például az IMF-hitel szükségességéről szólva sem érdemes túlságosan tapintatosan körbetáncolni a kérdést. Mert általában igaz persze, hogy mindig „az államháztartás lehető legolcsóbb külső forrásbevonására van szükségünk”, és nem vitás, hogy ennek igénybevételét konkrétan a majdani adósságlejáratok kényszeríthetik ki. De csak részben. Ugyanis a Valutaalap támaszára legfőképpen azért szorulunk rá, mert a kormány gazdaságpolitikája lerombolta a befektetői bizalmat, és a hitelmegállapodás garanciája nélkül előbb-utóbb bedőlne a forint: ma kizárólag azért van javulóban az árfolyam, mert a piac már most beárazza a majdani szerződést. A főszámvevő pozíciójában ezt a tényt (is) komolytalan kozmetikázni.

Olvasson tovább: