Kereső toggle

Európa messze van

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Londonból hazatérő sportolók és nézők nemcsak az olimpia szervezettségéről, eseményeinek tökéletes lebonyolításáról, hanem az angolok viselkedéséről is elragadtatottan beszélnek. Teli a média a házigazdák többszólamú dicséretével; egyre-másra arról olvasunk és hallunk, hogy a lelátók közönsége milyen sportszerűen, bőrszínre és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül ismerte el, s ünnepelte a győzteseket akkor is, ha azok történetesen nem brit színekben indultak.

A 2012-es olimpia valóban a kölcsönös megbecsülésről, a teljesítmény tiszteletéről, a részvétel öröméről szólt. S akik hatása alá kerültek e nagyvonalúan celebrált gigarendezvény kívételes aurájának, úgy tértek haza, hogy megéreztek valamit a legjobb értelemben vett európaiságból. A tolerancia és a szolidaritás, az együttérzés és az elegancia szellemiségéből; csupa olyasmiből, ami itthon oly fájón hiányzik – a mindennapokból csakúgy, mint az ünnepekből.
Miközben London példát mutatott arra, miként kellene élhetővé tenni ezt az évszázadot, a mi hatalmi elitünk éppen gőgösen elparentálja a „hanyatló Nyugatot”. Ennek a rátarti fölényeskedésnek semmi alapja nincs. Augusztus 15-én Budapesten szégyenletes körülmények között játszották le az izraeli–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzést. A lelátó egy részét megszállták a hazai bajnokságok meccseiről már ismerős rasszista gyűlölködők; hátat fordítottak a pályának az izraeli himnusz alatt, akadálytalanul skandálták a „mocskos zsidókat”, harsogták fasiszta jelszavaikat. A rendőrség nem avatkozott közbe, és a vendéglátók részéről senki sem érezte úgy, hogy akár a játék félbeszakítása árán is ki kellene szorítani ezt a bandát a stadionból. Mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna – a televíziós közvetítés kamerái is tapintatosan félrenéztek.
Angliában – és Európa számos országában – ez elképzelhetetlen. Nagy-Britannia már jó ideje drákói intézkedésekkel fékezte meg a futballhuligánokat, de más helyütt sem engednek teret a vandalizmusnak vagy a rasszista hőzöngésnek. Magyarországon viszont, miközben a kormányközlemények rutinszerűen azt állítják, hogy a hatóságok minden ilyen és hasonló megnyilvánulásnak elejét veszik, lényegében – nem a törvényi, hanem a politikai akarat híján – semmi garancia arra, hogy normális körülmények között lehet lebonyolítani valamely sporteseményt. Emlékezhetünk, még nem is oly rég kiterjedt mozgalom lobbizott egy majdani budapesti olimpia megrendezéséért. Aztán a gazdasági realitások felmérése józanítóan hatott, hamar nyilvánvaló lett, hogy belátható időn belül ez a vállalkozás reménytelenül meghaladná a költségvetés teherbírását. Mégsem ebben kell látnunk a magyarországi olimpia igazán kétségbeejtő akadályát.
Sokkal inkább abban, ami pénzzel nem változtatható meg. Igen, az itteni viszonyokban. Militáns csoportok és szervezetek gáttalanul terjedő mentalitásában, meg a hatalmi restségben, amely ezek működését eltűri. Hogyan lehetne olimpiát rendezni egy olyan országban, ahol a „klasszikus” stadionhuliganizmus összenőhetett az antiszemita gyalázkodással? Ahol a romák lakta településeket immár rendszeresen szélsőséges gárdák fenyegethetik? Ahol a neonácik bármikor demonstratív háborús „megemlékezéseket” tarthatnak, ahol mindenkit szabadon inzultálhatnak, akinek a mássága számukra üldözendő? Ilyen ország elrettentő példaként él a külföld tudatában – szerepelhetnek a magyar sportolók bármily kitűnően a másutt rendezett versenyeken. Mindaz, amit itt és most a szélsőségesek művelnek, folyamatosan megbélyegez bennünket a világ szemében.
És ezen nem változtatnak azok az üres politikai lózungok, amiket ünnepi aktusok alkalmával állami és kormányzati főméltóságok előadnak. Könnyebb himnikus szövegeket fogalmazni, mint következetesen megakadályozni minden rasszista akciót. Hiába mondja a köztársasági elnök Szent István ünnepén, hogy „Mi, magyarok pedig a vérünkben hordozzuk a tudást, hogy ha a lélek emelkedik, csakugyan vele emelkedik minden”. Az volna igazán lélekemelő, ha az állam hathatósan tenné a dolgát, és valóban megvédené a kisebbségeket. Azt pedig kivált botorság kijelenteni, hogy „új kor kezdetén állunk, hiszen a régi világ válságba jutott”, mert nekünk épp az lenne a kötelességünk, hogy a nem is oly régi világból, vagyis a jelen Európájából átmentsük, aminek ezek a „válságba süllyedt” demokráciák, ha kell, hát erőnek erejével is érvényt szereznek. A humánumot, a szabad ember méltóságának respektusát.
Figyelemre méltó, hogy a sárospataki ünnepségen Navracsics Tibor idézte Szent István gondolatát: A magyarok csak akkor maradhatnak fent, ha európaiak, a magyarságnak csak európai nemzetként van jövője. Mélyen igaz. Kár, hogy a szónok saját kútfejéből még hozzátette: Európa is csak a magyarokkal maradhat fenn.
Ez megejtő önérzetre vall, de tévedés. Fájdalom, Európa megvan nélkülünk. Befogadni pedig csak akkor fog, amikor majd kétséget kizáróan európaiak leszünk.

Olvasson tovább: