Vona Gábor és a megtagadott magyarság

„Mi nem a zsidóság kérdéskörrel kelünk és fekszünk, nem ekörül forognak napközben a gondolataink" - írta Vona Gábor Jobbik-elnök a június végi Barikád 8. oldalán. Valóban nem, hiszen el sem kell lapozni, már a 9. oldalon olvashatjuk egy másik cikkben, hogy a „hét száma: 1 milliárd 710 millió 900 ezer" forint, azaz „a magyar adófizetők az 1947-es párizsi békeszerződés értelmében minden évben ennyit kénytelenek fizetni (...) a magyarországi zsidóság kárpótlására".

Egy harmadik cikkben pedig, szintén nem továbblapozva az újságot, az „a hét kérdése", hogy „a világ számos pontján vannak etnikai ellentétek, elég a szerb-horvát, horvát-bosnyák, szlovák-magyar, román-magyar, lengyel-orosz vagy flamand-vallon viszályokra gondolni. Ön szerint a zsidóság kivételt képez ez alól?" Nem, tényleg nem a zsidóság kérdésével kelnek és fekszenek, áh, nem... A helyzet az, hogy Vona rasszista ügyekben összevissza beszél. Teszi ezt azért, mert pontosan tudja, hogy pártja cigánygyűlölő retorikával repült be a parlamentbe, miközben a további növekedéséhez már több kell. Ha mástól nem, akkor a két héttel ezelőtt a Barikádnak ötoldalas nagyinterjút adó Török Gábortól is elolvashatta a választást: vagy radikális marad a Jobbik, és kis párt lesz, vagy középre megy, és akkor lecserélheti a Fideszt. Ezért van az, hogy amikor Szegedi Csanádról kiderül, hogy van anyukája is, nem csak apukája, akkor a Jobbik elnöke azonnal kijelenti: „Kérdéseket vet fel Szegedi Csanád zsidósága." Igen, tényleg, és pontosan miket is? Ehhez már ne várjunk eligazítást, mert akkor többet mondana, mint amit megengedhet magának. Így még a nyilas barátok beszélhetik, Vona Gábor milyen jól megmondta, hogy „kérdéseket vet fel", míg a jobboldal közepe felé is lehet kacsingatni, hogy ezzel semmit sem mondott igazán.

Vona Gábor Most akkor ki a rasszista? című írása más szempontból is érdekes. Szerinte ugyanis „a régióban lévő legveszélyesebb, legvalóságosabb és legtömegesebb rasszizmus a magyarellenes rasszizmus". Vona szerint tudatosan erről irányítják el a figyelmet azok, akik a - Vona által sem tagadott - magyarországi zsidó- és cigányellenes megnyilvánulásokról beszélnek. Vona Gábor logikája a következő: a zsidókra és cigányokra irányuló figyelem kizárja, hogy a magyarokkal szembeni, határon túli rasszizmusra is figyelni lehessen. Nos, én azt gondolom, hogyha valami árt a magyar nemzetnek, az ez.

Vona Gábor ugyanis a magyarországi kisebbségek védelmét becseréli a határon túli magyar kisebbségek védelmére. Ha valami, akkor ez teremt gyenge nemzetet. Magyarország ugyanis nem áll másból, mint különböző csoportokból, melyeknek közös jellemzője a magyar nyelv ismerete és szeretete, melyből egy és közös  kulturális egység keletkezik. Vona Gábor ezt rombolja szét, amikor értelmezhetetlen okból különválasztja a magyarokat a „magyarországi" zsidóktól. Ez pontosan olyan, mintha azt magyarázná a gyermekének, hogy van a „családunk és a nagymama. Vagy az egyikre figyelünk, vagy a másikra". Világunkra az abszurd a legjobb jelző: valahogy mindig pont a fordítottja az igaz annak, mint amit látunk. Látunk például egy rakás politikust a Parlamentben, akik mindennap hangoztatják magukról, hogy mennyire nemzetiek. Aztán kiderül, hogy a nemzet felét alapból megtagadják.

Számoljunk egy kicsit: az MSZP és az SZDSZ - még ha Orbán elleni protestálásból is, de - nemet mondott a határon túli magyarok állampolgárságára, azaz ők a „tizenötmillió" magyarból „tízre" mondtak egyértelmű igent. A Jobbik, ilyen-olyan okokból, kizárja a magyarországi honpolgárok felét (cigányok, zsidók, baloldaliak...) a nemzetből, de igent mond a határon túliakra. 10 millió - 5 millió + 5 millió = 10 millió, azaz ugyanott tartanak, mint ahol a szocialisták. Így jár az, aki össze-vissza beszél. Természetesen bőven lenne okunk Erdélyre (és más határon túli területekre) tekinteni, sőt, akkor tudjuk a legnagyobb energiákat oda fordítani, ha merítünk az Auschwitz-Birkenau-i magyar tragédiából, és oda is elvisszük gyermekeinket: megmutatjuk nekik a magyar barakkot, ahol félmillió sorstársunk legyilkolásával gyengítették meg nemzetünket. Aki ezt átéli, az érti meg másutt is az emberi jogok fontosságát, válik érzékennyé kisebbségek félelmeire, mindennapi nehézségeire, szorongásaira. Fordítva nem megy: a Székelyföldön kiránduló tinédzserek ma szerencsére semmit sem fognak fel sem az auschwitzi borzalomból, sem abból, hogy milyen szörnyű volt Nicolae Ceaușescu alatt a székelyek élete.