Kereső toggle

Előzmények nélküli ország

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Habár korunkban egyre szűkül a klasszikus műveltség iránti igény, azért az európai gondolkodáson kitörölhetetlen nyomot hagyott a görög-római kultúra – még ha ez olykor éppen a hatás régisége és mélysége folytán nem is tudatosul bennünk. Sokat tanultunk tőlük, jót és rosszat egyaránt. A közfelfogás formálása és a közéleti magatartás tekintetében a legtöbb hamisságot alighanem a szofistáktól, akik a gondolkodás történetében az igazságtól független érvelés mesterségének kétes dicsőségű elsőségét birtokolják.

Napjaink végeláthatatlan politikai vitáiban a szofisták utóhatása sokszor tetten érhető. Mivel a szemben álló felek érvelése nem visz közelebb az igazság felismeréséhez, amely a vita lezárásának a feltétele, a tárgyalt téma a közvélemény számára továbbra is feldolgozhatatlan marad. Ezért nem is módosul az irracionális indokok alapján kialakult előzetes meggyőződés. Ott marad, ahol az előítéletek születnek. S alapjában véve ezért nem működőképes a demokrácia. Ha viszont nem működőképes, akkor támadható; ha pedig a közgondolkodásban az előítéletesség uralkodik, akkor egyre nagyobb teret nyernek a demokrácia értékeit vitató szélsőséges ideológiák.
Így vezethető le mindaz, ami ma a magyar politikai életet jellemzi. S ebben az egész politikai elit akarva vagy akaratlan, többé vagy kevésbé tudatosan, kisebb vagy nagyobb felelősséget viselve, de hovatartozásától  függetlenül részt vesz. Önmagában még az sem nyújt feltétlen biztosítékot, hogy valaki következetesen szót emel a szélsőséges megnyilvánulások ellen, ha közben ő maga sem tud kikeveredni azokból a csapdákból, amelyek a demokrácia s egyáltalán a humánus együttélés alapelveivel szemben fellépő szélsőséges eszmék társadalmi hátterét biztosítják. Arról nem is beszélve, hogy alkalomadtán olyan érvelések is elhangzanak, amelyek benzinnel akarnak tüzet oltani.
Ha tévedések, koholt vádak és történelmi gyökerű hazugságok cáfolatára vállalkozunk, akkor nem elég felháborodottan visszautasítani és éles szavakkal ítéletet hirdetni, hanem reflektálnunk kell azokra az előzményekre, amelyek lehetővé tették a kifogásolt gondolat megszületését és aktuálissá a kimondását. Mert akkor derül ki igazán, hogy mennyire szegényes és ellentmondásos eszmeiségre támaszkodik.
Azért is érdemes a szofistákat elővenni, mert ők gátlástalanul be is vallják az indítékaikat – azt, amit a mi politikusaink tagadnak, miközben a magatartásuk alig vagy egyáltalán nem különböztethető meg a szofistákétól. Nem véletlen, hogy A. Pratkanis és E. Aronson A rábeszélőgép című, a modern kommunikációs technikákat leleplezni szándékozó könyvének (Ab Ovo, Bp. 1992.) az alcíme a szofisták alapelvét idézi: „élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével”.
A lélek kézrekerítése

A szofisták athéni működése a periklészi kor, majd az azt követő hanyatlás idejére esik. Így ők is változó korban, válságos időkben éltek. Van, aki nem sorolja őket az ókori filozófusok közé, inkább jól kereső politikusok voltak. Periklész után már a nincstelenek megvásárolható szavazataitól függött a demokrácia sorsa. A pénz mellett a demagógok szónoklatai vették át a polisz irányítását. Ezért számított jövedelmező foglalkozásnak a szofisták tevékenysége, akik a politikai jártasságot, azaz a vitatkozás művészetét tanították a polgároknak.  Nemcsak az elveik, hanem vitatható eredetű vagyonosodásuk is kiváltotta Szókratész bírálatát.
A szofisták hirdetik meg elsőként az emberek egyenjogúságát, de – mielőtt még könnyekre fakadnánk – érdemes idézni egyik képviselőjüket, Kalliklészt, aki nyíltan az erősebb jogát hirdette. Szerinte magától értetődő, hogy az erősebbnek több legyen, mint a gyengének. A törvény a szolgalelkek találmánya, vele akarják megvédeni magukat, de a természet fölülírja a gyengék védelmére kieszelt jogalkotást. A tételes törvény bármikor megszeghető, csak arra kell ügyelni, hogy senki ne vegye észre – mondja Antiphón.
„A legfőbb jó az a képesség, hogy beszédeinkkel meggyőzzük a bírákat a törvényszéken, a tanácsosokat a tanácsban, a polgárokat a népgyűlésen” – vallotta Gorgiasz. S vajon hogyan lehet ezt elérni? Meggyőzéssel – mondja Prótagorasz, ami azt jelenti, hogy „a silányabb érvet erősebbé kell tenni”. Az igazságkeresést felváltja az érdek, s így a meggyőzés „az elhitető rábeszélés művészete” lesz. A szofisták ezt pszüchagógiának, lélekgondozásnak nevezték. Platón szerint ez inkább a lélek kézrekerítése.

Szélsőségek szálláscsinálói

S vajon mi magunk nem egy hasonló magatartásnak vagyunk a tanúi? Amikor hirdetik ugyan az emberek egyenjogúságát, de azt kell tapasztalnunk – akár a hivatali hatalmukkal visszaélő főrendőrők korrupciója, akár a növekvő befolyású oligarchák láttán –, hogy az erősebbnek mégiscsak több joga van. És eszünkbe jut annak az egykori, nemzetbiztonságot felügyelő miniszternek a nyilatkozata, mely szerint Magyarországon a maffia már beépült a politikába.
Ha valaki bírálja ugyan az „ordas eszméket”, de ő maga is visszaél hivatali hatalmával, nem éppen azoknak a szélsőséges indulatoknak készít szálláshelyet, amelyek tagadják a gyengébb, a kisebbség jogait? A másik politikai oldal megsemmisítésére irányuló törekvés nem azoknak szolgál követendő példa gyanánt, akik nemcsak a tőlük eltérő vélemények, hanem a tőlük különböző emberek radikális kiszorítására törekszenek? Mert nem lehet arra korlátozni a kérdést, hogy ki ért egyet deklaratíve a szélsőséges megnyilvánulásokkal, még arra sem, hogy ki lép föl ellene törvényes eszközökkel, hanem a felelősség jóval korábban kezdődik: ki tanúsít olyan magatartást a közéletben, ami az emberek közti különbözőséget az ellenséges szembenállás állapotára fordítja.
Vagy már jóval korábban elkezdődik, amikor a szélsőséges eszméktől akár távol eső területen a tények és az igazság ellenére a megtévesztő látszat érvényesül? Ha mást nem, akkor azt megtanulhatjuk a szofisták példájából, hogy a gondolkodás módszere és a meggyőzés eszköztára komoly befolyást gyakorol annak tartalmára. Ha egyszer lemondtunk a tényekről és az őszinte igazságkeresésről, és ebbe az irányba tereljük a közgondolkodást is, akkor ne panaszkodjunk, hogy akaratunk ellenére felüti a fejét a demagóg szélsőség – ott is, ahol a legkevésbé vártuk. Ott is, ahol már nekünk is kényelmetlen.
A legnagyobb görög gondolkodók fölismerték a szofisták szellemi magatartásának veszélyeit. A működésük nyomán formálódó közélet Platónt keserű megjegyzésre készteti: „végül is be kellett látnom, hogy a mostani államokat...gyalázatosan kormányozzák”. Arisztotelész pedig azt hangsúlyozza a Politika című művében, hogy mivel az állam „az erényes cselekedetek ápolására áll fenn”, ezért ha az élőlények között a legkiválóbb teremtmény, az ember „eltér a törvénytől és jogtól, akkor mindennél alábbvaló”. Vagyis az ember éppen közösségre utaltsága következtében a legnagyobb bűnöket is a közéletben követheti el. Ezért írja Szent Ágoston a De civitate Dei című művében: „Az igazságosság megszüntetésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká? Mert a rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom. Ez is emberekből álló csapat. A vezér parancsolata kormányozza, a közösségi egyezség fűzi össze, és a megállapodási feltételek szerint osztozkodnak a zsákmányon.” (IV, 4)
S vajon nem zsákmánynak tekinthető az az ország, amelyben a politikai hatalomviselőket meghitt szálak fűzik az oligarchákhoz, s míg az előbbiek az utóbbiak vagyongyarapodását segítik, az utóbbiak amazok hatalomban tartásán fáradoznak? Menthető-e ez a szemérmetlen osztozkodás azzal, hogy az oligarchák nem kívánnak közvetlenül a hatalomgyakorlásban részt venni? Lehet-e önkorlátozó szerénységnek tekinteni, hogy csak annyiban szólnak bele a politikába, amennyiben az a vagyoni helyzetüket érinti?

A szavakkal való visszaélés

Fritz Tamás némi pártpolitikai indíttatásból következmények nélküli országnak nevezett minket. S ez most is így van. De ennél alighanem nagyobb baj, hogy immár előzmények nélküli ország lettünk. Jelenlegi kormányzatunk úgy beszél és úgy is cselekszik, mintha a demokráciának nem lennének az európai hagyományban megfelelően igazolt elvi feltételei és kellően kipróbált gyakorlata. Vagy mintha a rendszerváltás nem történt volna meg. S mivel a téveszmékhez gyakran társul az önhittség, teszik ezt abban a hiszemben, hogy majd mi fogjuk megtanítani a kontinens nyugati felét a demokráciára, miközben a keleti felének gazdaságpolitikai mintául szolgálunk.
Ellenzéki szerepkörben még lehetett arra biztatni az embereket, hogy merjenek nagyot álmodni, kormányra kerülve viszont szembe kell nézni a tényekkel: „Minden országban vannak erős és kevésbé erős csoportok és alcsoportok” – írja Heinrich Henckel a Kiskáté a demokráciáról (Egy demokratikus állam működési módja Svájc példája alapján, Svájci Helsinki Szövetség, Bern, 1993.) című könyvében. „Ha ezek a csoportok – meggyőződéseik, értékeléseik és érdekeik különbsége ellenére – kölcsönösen elismerik egymás létjogosultságát, plurális társadalom jön létre. E csoportok egyike sem tarthat igényt arra, hogy a helyes és igaz érdekek és értékek kizárólagos képviselőjeként lépjen fel. A demokratikus államnak kell arról gondoskodnia, hogy minden egyes csoport kihasználhassa esélyeit, és képviselhesse érdekeit. Még akkor is, ha konfliktusokra kerül sor, az ütközéseknek nem az a célja, hogy győztesek és legyőzöttek legyenek, hanem a mindenki számára elfogadható érdekkiegyenlítés, illetőleg kompromisszum keresése.”
Mindennek a hazai közéletben tapasztalt, lépten-nyomon szembeötlő hiányosságait, vagy mondjuk ki nyíltan, mindennek a szöges ellentétét nem lehet jól fölépített retorikával, zengzetes szavakkal feledtetni. Mert ezúttal még a következmény sem várat magára: a párbeszédképes társadalmi csoportok helyett szélsőséges csoportok veszik át a kezdeményezést. Tudatában vagyok annak, hogy a válságos idők már önmagukban véve is felszínre hozzák az elkeseredettséget gyűlöletre váltó szélsőséges eszméket, de a történelem tanúsága szerint csak ott tudnak helyrehozhatatlan károkat okozni, ahol a magukat konszolidáltnak definiáló politikai erők a demokratikus alapelveket erőtlenül vagy egyáltalán nem képviselik.
Ne vezessen félre senkit a hatalmi központból indított közvélemény-kutatás elnevezése, a „nemzeti konzultáció”, amely a civil társadalom, a meglévő csoportok, közösségek érdekérvényesítő szerepét félretolva egyéni véleményeket gyűjtöget, minden kötelezettség nélkül. A demokrácia tényleges működtetése helyett egy társasjátékot kínál, remélve, hogy biztos szavazói köréből illedelmes játszótársakra lel. Ami nem nagy baj, hiszen amúgy is csak ők a nemzet. – És így nyer jogosultságot, hogy bármilyen csoport, bármilyen szélsőség saját magát kiáltsa ki a nemzeti érdek egyedüli képviselőjének.
Szavakkal, jól hangzó kifejezésekkel nem lehet elfedni a valóságot. A demokrácia működésének a hiányosságait a legkevésbé. S ha a szavakkal való visszaélés államhatalmi szinten történik, akkor az a legveszélyesebb. A klasszikus szónoklás művészetének legkiválóbb képviselőjétől, Cicerótól származik a meggondolandó figyelmeztetés: „az ékesszólás bölcsesség híján sokat árt” az államhatalomnak. De hivatkozhatunk az 1961-ben tragikus és máig tisztázatlan körülmények között elhunyt ENSZ-főtitkár, Dag Hammarskjöld szentírási versekben gazdag naplójának egyik bejegyzésére is:
„Figyelni a szóra – ez az első követelmény,
ami az emberi érettséghez vezet, értelmileg,
érzelmileg és erköcsileg. A szavakkal
visszaélni nem más, mint semmibe venni
az embereket. Ez aláaknázza a hidakat, és
megmérgezi a forrásokat.”

Olvasson tovább: