Kereső toggle

A „helyreállt” jogállam

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mint Polt Péter legfőbb ügyész nem kis büszkeséggel megállapította, most először fordult elő, hogy egy kormányfő részt vett az Ügyészség Napjának rendezvényén. És tegyük mindjárt hozzá, eddig az sem volt divat, hogy miniszterelnök jelenlétével tisztelte volna meg a vádhatóság embereinek kitüntetését – kvázi ő adja át az ordókat az arra érdemeseknek.

Aligha véletlen, hogy korábban a mindenkori végrehajtó hatalom első embere távol tartotta magát az efféle alkalmaktól; nyilvánvalóan még a látszatát is kerülendő, mintha a kormány és az ügyészség nem volna tökéletesen független egymástól. Orbán Viktor személyes részvétele ezen a háziünnepségen azonban arra vall, hogy legalábbis közelállónak tekinti magához, illetve
a kormányzathoz az ügyészséget. Meg is fogalmazta, mit vár el a testülettől. Nincs ugyan ezekben a kézenfekvő igényekben semmi kivetnivaló, csak éppen az nem stimmel, hogy a miniszterelnök bármilyen értelemben célokat tűzzön a vádhatóság elé. Mert képviselőinek maguktól, illetve a törvényekből is tudniuk kell, mi a dolguk. Munkájukról se elismerést, se bírálatot nem a kormányfő dolga megfogalmazni – már ha valóban tőle függetlenül működnek. Jogállamban ezt hívják a hatalmi ágak elválasztásának, és a jogállamok vezetői kényesen ügyelnek is rá, nehogy átlépjék a másik alkotmányos entitás felségterületét.
A dolog pikantériája, hogy Orbán ráadásul az ügyészek előtt tartott beszédében jelentette ki: „Magyarországon az elmúlt években helyreállt a jogállam.” Illendőbb lett volna, ha ez a megállapítás nem éppen egy olyan eseményen hangzik el, amelyen a helyreállt jogállamiság szellemében Orbánnak ott sem kellett volna lennie, de maga a tétel más körülmények között sem állta volna meg a helyét: tudjuk, hogy mind a törvényalkotással, mind a jogalkalmazással szemben idestova két éve rendre komoly aggályokat fogalmaz meg az Európai Bizottság és az Európa Tanács. 
Nem mintha külföldi szakértőkre volna szükség annak leszögezéséhez, hogy visszamenőleges hatályú törvényeket fejlett, vagyis nyugati típusú demokráciákban nem lehet meghozni.  És azt is tudja minden valamelyest jogérzékeny magyar állampolgár, mit jelent a diszkrimináció, azaz a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Nemkülönben világos még a hozzá nem értők számára is, hogy sem az igazságügy szervezetei, sem különféle hatóságok élén nem állhatnak korlátlan és ellenőrizetlen jogkörű, beszámoltathatatlan kormánypárti káderek. Márpedig az új magyar „jogállam” ezeket az igazán egyszerű alapelveket sem tartja tiszteletben. Nem oly rég az Európa Tanács volt szíves öt pontba sűrítve, építő szándékkal felhívni Orbánék figyelmét az igazságügyi rendszer anomáliáira;
a tanács titkára személyesen hozta el az úgynevezett „non paper” ajánlást – mindhiába. A kormány máig sem korrigálta az érintett törvényeket.
Éppúgy nem, ahogyan mindeddig
a jegybanktörvény dolgában is rest volt, noha nyilvánvaló, hogy amíg késlekedik eurokonformmá tenni, szó sem lehet az IMF-hitelről. Ez a huzavona csak eddig mintegy háromszázmilliárd forintos kárt okozott az országnak – hogy ezúttal ne maradjunk meg a jogi abszurditásnál. Vajon milyen erkölcsi alapon ró ki újabb és újabb adókat az a kormány, amelyik legalább annyi kárt okoz az országnak, mint amennyit polgáraitól kényszerül behajtani?
Egy szó mint száz: Magyarországnak ma az a híre a világban, hogy itt megszűnt a jogbiztonság. Ha pedig egy kormány megátalkodottan elszigeteli magát saját szövetségeseitől, és sorozatban iktat törvénybe képtelen, az üzleti környezetet is kiszámíthatatlanná tévő törvényeket, akkor le kell mondania a befektetők, az úgynevezett piac olyannyira nélkülözhetetlen bizalmáról. Ezért mondja a Valutaalap, hogy amíg a rezsim nem szerzi vissza a hitelességét, nem lesz beruházás, nem lesz növekedés, következésképp csak vállalhatatlanul magas hozamokkal lehet finanszírozni az országot. Hogy a törvényesség egyébként mindannyiunk számára fájó hiánya egyszersmind a prosperitás legnagyobb akadálya is. És ne feledjük: 2013-ban  újabb pénzügyi periódusba lép az unió; kérdés, milyen támogatásokat kapnak majd az egyes tagországok, amelyek „nemzetközi megítélése” sokat nyom majd a latban...
Nos, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének huszonnégy tagja még 2011 tavaszán kezdeményezett monitoringeljárást Magyarországgal szemben. Éppen a Velencei Bizottság véleménye alapján dönt majd novemberben a testület, hatályba lépteti-e ezt az intézkedést, mindenesetre most igen valószínű, hogy ha a magyar kormány nem módosítja a megnevezett törvényeket, beindul ez a már felvett tagállamokkal szemben még soha nem alkalmazott procedúra. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy az ET deklarálja: Magyarország megsérti az uniós alapjogokat. Nem beszélve a szégyenről – amit persze a kormánypártiak nem lesznek hajlandóak átérezni –, ráadásul ennek a verdiktnek a nyomán hatályba léphet a közösségi szerződés hetedik cikkelye, amely akár a szavazati jog megvonásáig is elvezethet.
Ne legyenek kétségeink: akkor Orbán Viktor majd kiáll az országgyűlés elé, és drámai hangon bejelenti, hogy az unió megtámadta a helyreállított magyar jogállamot.

Olvasson tovább: