Kereső toggle

Porladó vádak, szilárd elvek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Úgy tűnik, a kormányzati kommunikáció új értelmezési keretbe próbálja foglalni Orbán Viktor uniós hadjáratának eddigi történetét. Egyfelől igyekszik bagatellizálni az eddig már megtett, valamint a majdan következő engedményeket, másfelől kitartó, szívós konzultáció eredményének akarja feltüntetni, hogy elhárultak az akadályok a Nemzetközi Valutaalappal kezdendő hiteltárgyalások elől.

A miniszterelnök a közrádióban határozottan kijelentette: hónapok óta dolgozott azon, hogy ne kelljen semmit visszavonnia, avagy változtatnia eredeti szándékain, és úgy hiszi, ezt Brüsszelben sikerült is elérnie. Előfordulhat persze, tette hozzá, hogy a változatlan célokat olykor más eszközökkel fogjuk megvalósítani.
Az amúgy megejtő szöveg ugyan nincs összhangban a Bizottság szóvivőjének tájékoztatójával, aki arról beszélt, hogy a testület azért engedte fel a sorompót az IMF-tárgyalások előtt, mert Orbán személyesen vállalt biztosítékokat a megfelelő törvényi változtatásokra – de hát ezeket a koherencia-zavarokat már megszokhattuk. Tudvalevő például, hogy a jegybanktörvény ügye azért nem kerül az Európai Bíróság elé, mert a magyar kormány ígéretet tett az MNB függetlenségének biztosítására, meg arra is, hogy a Velencei Bizottság véleménye alapján korrigálni fogja az igazságszolgáltatási reform rendelkezéseit. Most akkor mi a helyzet? – kérdi a tanácstalan magyar állampolgár. Mert az nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök eredeti célja legkevésbé sem a jegybanki függetlenség fenntartása volt – hiszen éppenséggel új
jogszabályokkal korlátozta. De ha végtére mégis helyreállítja az Európai Központi Bank normáinak megfelelő állapotokat, akkor hogyan mondhatja, hogy semmit nem engedett, illetve csupán más eszközökkel valósítja meg törekvéseit? Van-e bármi értelme ennek a szómágiának?
A kérdés ugyanígy fennáll, ha a pár nappal későbbi Navracsics-interjút szeretnénk megfejteni. A miniszterelnök-helyettes azzal a merőben friss meglátással állt elő a Vasárnapi Újság című rádióműsorban, miszerint az Európai Unió „a gazdasági válsággal nem tudván mit kezdeni”, amolyan „pótcselekvés” gyanánt keresi a lehetőséget, hogy felmutathasson eredményeket „valakivel szemben”. Történetesen Magyarországgal kekeckedik tehát az unió, de „az a rengeteg kifogás, amellyel a tavalyi év óta szembe kellett néznünk az Európai Bizottság vádjai kapcsán, azok két-három kivételtől eltekintve elenyésztek, és az Európai Bizottság elfogadta az érveinket”. Navracsics Tibor szerint már csak technikai kérdések vannak hátra, de „amit eddig velünk szembeszegeztek, hogy Magyarországon veszélyben van a jegybanki függetlenség vagy az igazságszolgáltatás függetlensége, úgy tűnik, hogy ezek a vádak elporlanak”.
Szóval, a magyar kormányt ért uniós bírálatok először is csak azért fogalmazódtak meg, mert Barroso elnök és a biztosok, alighanem az európai hatalmak vezetőivel egyetértésben, úgy kalkuláltak, hogy ha mindenféle légből kapott vádakkal illetik a kis Magyarországot, akkor a spanyol, a görög, netán még a francia vagy éppen a holland honpolgár nem veszi észre, mekkora baj van a saját házatáján. Erről ugyanis az uniós pótcselekvés – Magyarország megtámadása – eredményeként sikerül elterelni a figyelmét. Lefegyverző logika, bár talán nem egészen végiggondolt. Ha ugyanis a velünk szemben felhozott vádak csakugyan elenyésztek – avagy elporladtak –, akkor az európai közvélemény egyszeriben mégiscsak kénytelen értesülni a megoldatlan krízisről, és hirtelen arra is ráébred, hogy szegény magyarokat csak az ő félrevezetésükre csuklóztatták.
Ám ennek összeurópai felismerése még várat magára. Navracsicson kívül senki nem fedezte fel a brüsszeli pótcselekvők eléggé el nem ítélhető hátsó szándékát; legalábbis a nyugati médiában ennek semmi nyoma – ami persze magyarázható az ottani sajtószabadságnak a magyaréhoz képest köztudottan erős korlátaival. (Apropó, sajtó: ragyogó médiatörvényünket épp most szedték ízekre a makacs európaiak, az amerikai Freedom House pedig alaposan leminősítette a magyarországi sajtószabadságot.) Nem baj, az Orbán-kormány embereit a nemzetközi nyilvánosság nemigen érdekli; ők egytől egyig abban a hitben élnek és beszélnek, hogy nincs olyan alaptalan, sőt, akár hajmeresztő eszmefuttatás, amit hazai fogyasztásra ne lehetne forgalmazni. Még a decensebben, hogy azt ne mondjuk, szemérmesebben ködösítő Fellegi Tamás is azt hirdeti – mint nemrég az Egyenes Beszédben –, hogy a magyar kormánynak, éppen szuverenitásából következően igenis ki kell állnia az elveiért, és azok védelmében akár anyagi áldozatokat is vállalhat. A tárca nélküli miniszter ezt bizonyára kifejezetten karakán érvelésnek szánja. Csak arról feledkezik meg, hogy miféle elvekről folyik a vita. Vajon védhető-e bármiféle elvi alapon a jogbiztonság és az alkotmányos jogállam intézményi függetlenségének céltudatos lerombolása?
A fáma szerint Sir Francis Drake,
I. Erzsébet udvari kalóza portyázásai során egyszer beleütközött egy nagyobb spanyol hajórajba. Amikor felszólították zsákmánya átadására, elvi alapon megtagadta. Amíg a flotta tűz alá nem vette.

Olvasson tovább: