Kereső toggle

Nyilas Misi példája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több mint figyelemreméltó interjút közölt Pokorni Zoltánnal a hétfői Népszabadság. Ez a beszélgetés annak ellenére drámai, hogy a Fidesz alelnöke és oktatáspolitikai szakértője igyekszik kerülni a kiélezett fogalmazásmódot. De talán épp ezáltal támad olyan érzésünk egyes passzusok olvastán, hogy az oktatási rendszerben történő változások sokkalta károsabbak, mint az eddigi híradásokból kitetszik. Mire a beszélgetés végére érünk, nem marad kétségünk afelől, hogy a kormányzat nem gondolta végig lépéseinek  – egyébként nyilvánvaló – következményeit.

Pokorni felvázolja, mit jelentenek a parlament által elfogadott új stratégiai irányok, amelyekkel, mint bevallja, ő maga nem tud azonosulni. És sorra veszi, mivel jár valójában, hogy az állam átveszi az önkormányzatok iskolafenntartói feladatait. Az oktatási ágazat lesz az ország legnagyobb szolgáltató egysége: százhatvanezer szakalkalmazott, ötezer intézmény, öt-hatezer adminisztrátor, közel kétszáz járási szintű igazgatóság; és mindehhez hétszázmilliárdos költségvetés. Az oktatáspolitikus kommentárja szerint egy ilyen bonyolult rendszert, amelyben napi döntéseket kell hozni, nagyon nehéz központosítani – nem véletlen, hogy Európában majd mindenütt már évtizedekkel ezelőtt feladták ezt a szisztémát. Aztán arra figyelmeztet, hogy a mostani struktúra-átalakítás a következő választás érzékeny témája lehet, noha „ehhez képest most még fontos alapkérdések tisztázatlanok”. Hasonlóképp politikai kockázatot lát abban is, hogy az iskolákkal kapcsolatos, eddig helyben lezajló konfliktusok a jövőben már nem a polgármestereknek okoznak majd gondot, hanem „országos üggyé dagadnak”, és megoldásuk a központi kormányzatra hárul.
Az interjúalany maga veti fel, végtére is mi értelme az állam egyedüli szerepvállalásának. És azt abban látja, hogy a központosítás jó esetben legalább kiegyenlíthetné az iskolák közötti színvonalkülönbséget. Csakhogy ehhez 100-120 milliárd pluszpénzre volna szükség, állapítja meg Pokorni, és bár nem teszi hozzá, mégis világos, hogy a költségvetésben erre nincs fedezet. Mint ahogy a pedagógus-életpályamodell esélyeiről is kénytelen elmondani: „fájdalmas”, hogy a Széll Kálmán Terv már csak lebegteti bevezetésének eshetőségét. És végül Ónody-Molnár Dórának arra a kérdésére, vajon mit szól „az iskolai smasszerek” alkalmazásának szándékához, Pokorni Zoltán rámutat a meglepő mintára: „Az iskolaszolga fizikai erőszakot alkalmazva zárja Nyilas Misit a karcerbe. Nincs új a nap alatt.”
Az interjú érthető kettőssége, hogy a Fidesz egyik meghatározó alakja mégis, mindezzel együtt is megpróbál kicsiholni magából valamiféle optimizmust, és különböző vonatkozásokban többször vissza-visszatér annak a bizonyosságnak a megfogalmazásához, miszerint a valóságot azért mégsem lehet figyelmen kívül hagyni. Kifejezi afeletti örömét, hogy a kormány némely korrekciója „valóságismeretről árulkodik”, hogy „a valóság létezik, és ezt a jogalkotónak is előbb vagy utóbb figyelembe kell vennie”. Pokorni mintha elsősorban magamagát biztatná ezzel a taktikus öncsalással – hiszen közben mindvégig az iskolai államosítás képtelenségéről, alapvető feltételeinek hiányáról szolgáltat argumentumokat.
Ne feledjük, személyében egy kormánypárti képviselő, a Fidesz volt elnöke, a parlament oktatási bizottságának mai vezetője szólal meg, és megy lényegében szembe a kormány egyik sarkalatos döntésével. Amihez mindig politikai bátorság kell, de manapság különösen. Persze, Pokorni szakemberként beszél a reszortjába tartozó témákról; szó sincs arról, hogy alapvetően kritizálni akarná az Orbán-rezsimet. Csakhogy akarva-akaratlan mégis azt teszi, mégpedig egyszerűen azért, mert rávilágít a politikai voluntarizmusra, az intézkedések átgondolatlanságára és felelőtlenségére – és a rész bizony hűen tükrözi az egészet.
Mindazt, amit ő elmond a saját szakterületéről, bízvást hallhatnánk akár az egészségügyet, akár a kultúrát, akár a mezőgazdaságot illetően is – mert ha az egyes ágazatok kormányzati vezetői legalább a hozzá hasonló őszinteséggel nyilatkoznának, rendre kirajzolhatnák egyazon kórképet. Szócska Miklós talán nem tudja, hogy a gyógyszerkassza újabb megcsapolása reménytelenné teszi további százezrek gyógyulását avagy tüneteik enyhülését? Szőcs Géza nem mondhatná el, milyen eszköztelen a kulturális intézmények normális állapotának fenntartásában?
De ha mindannyian bevallanák maguknak, hogy már egy ideje látják: a kormány politikája alapjaiban rendült meg, akkor nem csak az illúzióikról, egyszersmind a pozícióikról is le kellene mondaniuk. Ilyenkor jön jól az önáltatás kibúvója: helyettünk csak rosszabbak jönnének, akik aztán minden képtelenséget aggálytalanul végrehajtanának.
Meglehet, ez még igaz is.
Az önmagának feltett lényegi kérdésekre azonban kinek-kinek akkor is válaszolnia kell. Meddig vállalható a vállalhatatlan? Hol van az a személyes határ, amin már nem lépek át? Mikor mondom azt, hogy ha már javítani nem tudok, legalább nem rontok a dolgokon? Lehet-e az ideológiai elkötelezettség erősebb a szakmai lelkiismeretnél?

Olvasson tovább: