Kereső toggle

A Horthy-kultusz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megkérdezte egy internetes portál Lázár Jánost, mit szól ahhoz, hogy pártjának két képviselője védnökséget vállalt egy olyan bálon, amelyen gyűjtést rendeztek Horthy Miklós szobrának elkészítésére. A Fidesz frakcióvezetője meglehetős óvatossággal nyilatkozott a kormányzóról; legmarkánsabb kijelentése szerint Horthy szerepe és személyisége „ellentmondásos". Nem róható fel persze a frakcióvezető úrnak, ha egy röpke interjúban nem vállalkozik a két világháború közti Magyarország politikai viszonyainak elemzésére, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy Lázár Jánosnak bármilyen más alkalommal feladata volna ebbe belebonyolódni. Mindazonáltal az utóbbi időben szaporodnak az olyan események, amelyek arra vallanak, hogy Magyarországon némelyek eltökélt kísérletet tesznek Horthy Miklós újraértékelésére. Nem történészekről van szó; a főméltóságú úr megítélése szakmai értelemben azért nem generál heves vitákat, mert a személye kapcsán tárgyalandó korszak tanulmányozása már nemigen szolgálhat revelatív újdonságokkal; a majd' negyedszázados eseménytörténet lényegében feldolgozottnak tekinthető, politikai mozgatórugóiról részletes ismereteink vannak.

Az úgynevezett Horthy-korszakot ma sokkal inkább ideológiai és aktuálpolitikai szempontok szerint próbálják átértékelni. Vagy pontosabban: felértékelni, netán felmagasztosítani. És ezért nemcsak Lázár Jánosnak lesz még dolga a közeljövőben ezzel a jelenséggel, hanem a kormánypárt más korifeusainak is; hiszen kiszámíthatatlan, mi minden történhet még a kormányzó céltudatosan forszírozott kultuszának jegyében. Könnyen belátható, hogy ez az „alulról jövő kezdeményezés" sokak számára kedves a jobboldalon, és bár látszólag spontán ötletek révén jelenik meg a nyilvánosság előtt, valójában az adott politikai oldal mélyebb identitásigénye táplálja. Előre látható, hogy a szobor-állítások és emléktábla-felújítások szaporodni fognak, és lesznek különféle gyűlések, felvonulások, ilyen-olyan helyi demonstrációk, amelyek résztvevői a magyar dicsőség megtestesüléseként ünneplik az egykori lovastengerészt, egyszersmind azonban provokálva mindazokat, akik ezt a parádét erős ellenérzéssel figyelik. Utóbbiak ugyanis nemkülönben érzelmi alapon ítélik meg Horthy tevékenységét, de „reneszánszának" szorgalmazóival ellentétben legkevésbé sem a kellő történelmi ismeretek híján.

Mert ezt a különbséget fontos érzékelni. Tudniillik az újraértékelők jobbára csak azon az áron tudják felvállalni az első világháború otrantói flottaütközetének hősét, a kommün bukása utáni „országmentőt", hogy jótékonyan fátylat borítanak későbbi hibáira és bűneire; a 2. hadsereg értelmetlen oroszországi feláldozására, a revíziós politika következtében mind erősebb német orientációra, a jogfosztó törvényekre, a több mint négyszázezer magyar zsidó állampolgár elhurcolásának hathatós támogatására, az elpuskázott kiugrási kísérletre, a nyilas hatalomátvétel szentesítésére. Igen, Horthy uralmához ártatlanok százezreinek vére tapad - és ezt a tényt nem lehet semmiféle történelmi relativizálással, a korabeli világpolitikai kényszerekre való hivatkozással elfedni, avagy mentegetni: a kormányzó történelmi teljesítménye nem „ellentmondásos", hanem vállalhatatlan örökség egy alkotmányos polgári demokráciában.

A kérdés tehát az, mégis miért ez a felhorgadt igyekezet a jobboldalon; miért, hogy ha a hivatalosság nem is táplálja, de megfékezésére, leállítására sem vállalkozik - noha az újkeletű kultusz táplálói egyelőre kisvárosi fideszes polgármesterek, illetve önkormányzati és parlamenti képviselők, akik egyébiránt felettébb irányíthatónak bizonyulnak. Horthy kultuszának legerősebb motivációi természetesen elsősorban a szélsőjobb köreire jellemzők, minthogy ezek számára az ő rendszere mindenestül elfogadható, mi több, mintaadó a jelenben. A mai ultraradikalizmus természetének tökéletesen megfelel a történelmi rasszizmus, a revizionista indulatkultúra, a fehérterror teljes eszköztára. Ezért ezek a csoportok mellszélességgel vállalják a horthysta hagyomány túlnyomó részét - legfeljebb azt fájlalják, hogy a kormányzó - amikor már jó pontot remélt szerezni a győzelemhez közeli szövetségeseknél - végül megakadályozta a budapesti gettó deportálását.

A mainstream, vagyis az - úgymond - mérsékelt jobboldal számára pedig azért vonzó a két világháború közötti húsz év, mert a Bethlen-féle konszolidációban saját uralmának pozitív előképét keresi. Ennek a politikai vircsaftnak égető szüksége van valamiféle történeti fogódzóra, olyan gyökerekre, amelyek legalább visszamenőleg identifikálják - ha már hatalmi berendezkedése a mai Európában tökéletesen anakronisztikus. Horthy tekintélyelvű, rendpárti, félfeudális Magyarországa, megkérdőjelezhetetlen jobboldali szupremáciájával az orbánista kurzus felől nézve egyfajta ideális példaképnek tűnik. Persze, ha leszámítjuk a több mint kínos vonásait. Ők leszámítják.

Ami ugyan történelemhamisítás -  dehát már az utóbbi húsz esztendő történelmét is hamisítják.

Olvasson tovább: