Kereső toggle

Műfelháborodás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kormányfő mintha tesztelné a forintot. Azt figyeli, mikor szakad be a már most is kedvezőtlen árfolyam. Erre minden esély megvan, hiszen embereivel együtt egy szépen összehangolt kommunikációs akció keretében kétnaponta elmondják, hogy márpedig az IMF-hitelnek nem lehetnek politikai feltételei. S mivel mindenki tudja, hogy igenis lehetnek, sőt: mondhatni szinte kizárólag azok teljesítésén múlik az unió hozzájárulása a valutaalap pozitív döntéséhez - ezért Orbánék makacs értetlenkedését a megállapodás elszabotálásának feltett szándékaként értékelik. A pénzügyi elemzők ugyan a 315-320 forintos euróárfolyamtól kezdve áraznák be az államcsődöt, de már most megjósolják - például a Commerzbank vagy a Goldman Sachs szakértői -, hogy baj lesz, ha Brüsszel nem fogadja el a kötelezettségszegési eljárásokra adott, elégtelennek minősített magyar válaszokat. És nagyon úgy tűnik, hogy nem fogadja el, mert nem fogadhatja el.

Orbán Viktor ugyanis csak látszólag tett eleget az Európai Bizottság igényeinek, ám a lényegi pontokat, jelesül az igazságszolgáltatási reform legfontosabb elemeit nem korrigálta az európai normák szerint. És azért, hogy ezt ezentúl se kelljen megtennie, az utóbbi napokban kidolgozott egy olyan érvelést, amelytől azt reméli, hogy legalább belpolitikai használatra alkalmas. Mert úgy gondolja, hogy ha sikerül az uniós adminisztrációval elhitetnie, hogy elutasító politikája itthon továbbra is erős támogatást élvez, akkor Brüsszel végtére beadja a derekát. Csakhogy ezzel olyan lapot próbál megjátszani, ami nincs a pakliban.

Ha még csak az unió vezetőin múlna a dolog, talán volna esélye az orbáni számításnak. De a meghatározó tagállamok nem engedik a renitenskedést; éppen azt nem tűrik el, ami a magyar miniszterelnök retorikájának lényege - vagyis, hogy politikai elvárásoknak nem hajlandó megfelelni. Hogyhogy? - kérdik Európában, és tegyük hozzá: Amerikában is. Ha Magyarország vállalta egy politikai közösség értékeit, akkor miért nem akar megfelelni azoknak? Ha uniós tagságának megszerzésekor elismerte a jogharmonizáció követelményét, most miért tagadja polgárainak jogát a tisztességes eljáráshoz? Miért fogadtatott el visszamenőleges hatályú törvényeket?

És ráadásul miért képzeli ez a kormány, hogy odahaza folyamatosan úszíthat az Európai Unió ellen, kétségbe vonva annak demokratikus felhatalmazását, hatáskörét és mindazt, ami az alapjogi chartából következik? Hát nem, ha azt hiszi, hogy egyszerűen negligálhatja a politikai követelmények teljesítését, alapvetően téved: Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy visszautasítsa a gazdasági konszolidációhoz szükséges IMF-hitelt, előbb-utóbb mindenképp paríroznia kell - ameddig egyáltalán megteheti. Mert eljöhet az a pillanat, amikor Orbán visszatetsző, félrevezető szónoklataiból olyannyira elege lesz mindenkinek, hogy minden további tárgyalás nélkül magára hagyják.

Felvethető persze a kérdés, miként lehetséges, hogy ezzel ő maga nem számol, vagy ami talán még rosszabb: hogy tudatosan vállalja óriási kockázatát. Erre pedig nehéz válaszolni. Szerepet játszik ebben a magatartásban a téves helyzetértékeléstől a vétkes önhittségig sokféle tényező; természetesen belpolitikai kényszerek, illetve megfontolások is. A még megmaradt hívek táborának egyben tartása és a szélsőjobbal való rivalizálás éppúgy, mint az a frontharcos mentalitás, ami mindig is Orbán Viktor éltető eleme volt. De mindezen kívül most alighanem felfogta már, hogy az egész magyar közjogi rendszer szétverésével, majd a saját pártérdekeinek megfelelő átalakításával túlprovokálta nemzetközi környezetét. Olyan alkotmányos abszurditásokat és sarkalatos törvényeket kreált, amelyek az adott európai viszonyok között illegitimek, vagyis szükségképp kiváltják az uniós intézmények, meg a hozzájuk kötődő szakértői testületek elutasítását. Így került szembe első renden a Velencei Bizottsággal, amely folyamatosan sorra veszi a Fidesz-kurzus forradalmas jogi leleményeit, és tisztán szakmai alapon ízekre szedi.

Orbán mára megértette, hogy az igazi feketeleves még hátravan. A velenceiek nemsokára górcső alá veszik az új választójogi törvényt - ami nem mellesleg Áder János sajátos demokrácia-felfogásának ékes dokumentuma -, és alighanem majd megállapítják róla, hogy egyértelműen a jelenlegi kormánypárt hatalomban maradásának zálogaként született. A bizottság minden bizonnyal jelezni fogja, hogy ezzel a törvénnyel Európában nem lehet választásra menni. És akkor majd kezdetét veszi a kormány újabb brüsszeli vesszőfutása - mialatt egyébként még nem érnek véget a korábbi kötelezettségszegési eljárások sem.

A miniszterelnök tehát amolyan kommunikációs elővágásként fogalmazta meg a legutóbb hatályba lépő kormányzati műfelháborodást: micsoda dolog, hogy az IMF-hitel megadását, ezt a szimpla gazdasági tranzakciót politikai feltételekhez kössék. Ez bizony zsarolás, amelynek nem engedhetünk; úgyhogy már most szólunk: tegyenek le róla.

Nem fognak. Mert nem zsarolnak, hanem fegyelmeznek. És nem az országot, hanem a kormányát.

A demokratikus jogállam, vagyis mindannyiunk védelmében.

Olvasson tovább: