Kereső toggle

Merre konvergálunk?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Rákényszerültünk erre a gazdasági pályára – mentegette egyetemisták előtt a kormány bizonyítványát Kövér László –, mert ha az Európai Unió a Fidesz hatalomra kerülése után megengedte volna, hogy a jobboldali kurzus eltérjen az előző kabinet által vállalt, de – úgymond – hamis adatokra épített hiánycéltól, akkor nem kellett volna unortodox módszerekhez nyúlni. Amire finoman azt mondhatjuk: a házelnök több mint aggályos helyzetelemzése meglehetősen eltávolodott a valóságtól.

Kövér most, a kínkeserves konvergenciaprogram elkészültével bűnbakokat keres, újra elővette hát azt a régi Fideszes vádat, miszerint a Bajnai-kormány manipulált a számokkal, vagyis távozása előtt megtévesztő adatokat közölt az unió illetékeseivel a magyar gazdaságról. Csakhogy ez kezdettől nyilvánvaló hazugság volt. Akkor, tehát 2010 tavaszán aligha akadt még egy ország a világon, amelynek makromutatóit és költségvetési kalkulációit hasonlóképp górcső alá vették volna a legtekintélyesebb elemzőházak, és maguk az uniós szakértők. Egyöntetű véleményük szerint Magyarország vállalása, a 3,8 százalékos hiánycél reális volt, a Bajnai-Oszkó páros sikerrel állította erre az ambíciózus pályára az államháztartást – utódainak csak rajta kellett volna tartaniuk. Ezeknél a szakmai megállapításoknál is lényegesebb volt azonban a meghatározó pénzügyi körök reakciója: tudniillik a visszatért befektetői bizalom révén utolsó hónapjaiban a leköszönni készülő kormány már a piacról tudta finanszírozni az országot, és nem szorult rá az egyébként rendelkezésére álló IMF-hitel további lehívására.
Ebből következően az Európai Unió Bizottsága sem támasztott kételyeket a magyar gazdaságpolitika iránt. Orbán Viktornak minden lehetősége megvolt arra, hogy a kitaposott úton haladjon tovább; éppen azért, mert elődei már keresztülvitték az elkerülhetetlen megszorításokat. Az új miniszterelnök viszont a fiskális fegyelem fellazítását tervezte, és azzal ment Brüsszelbe tárgyalni, hogy hozzájárulást szerezzen a büdzsé hétszázalékos hiányához. Az unió akkori viszonyai között, vagyis a mélyülő dél-európai krízis idején világos volt, hogy Brüsszel nem engedhet Orbánnak – s őrajta kívül ezt jószerével mindenki tisztán látta. A borítékolható elutasítás rapid következményeként azonban a magyar kormány megtorló hadjáratot indított; bevetette a Matolcsy György által fémjelzett „szabadságharcos” módszereket. A válságra való hivatkozással jöttek az európai multikra kirótt, úgynevezett szektorális különadók; a bankokat, a telekommunikációs szolgáltatókat és a kereskedelmi láncokat sújtó, nemzetközi összehasonlításban példátlan mértékű sarcolások. A csatabárdot kiásták.
Majd  az egészet megpróbálták úgy eladni a hazai közvéleménynek, mint olyan nagyszerű manővert, ami elkerüli a lakosság megterhelését – holott a cégek végül jobbára ügyfeleikre és a fogyasztókra hárították vissza növekvő költségeiket. Ezzel párhuzamosan az Orbán-kormány – úgyszintén reformértékű előrelépésként hirdetve – törvénybe iktatta azt az előre láthatóan kártékony, egykulcsos jövedelemadót, amelytől valamennyi szakmai fórumon óva intették. Persze, ez a voluntarista lépés, noha az adott gazdasági helyzetben nem lett volna szabad sort keríteni rá, a jobboldal társadalompolitikai szándékainak megfelelően történt. Egyenes konzekvenciájaként durván öt-hatszáz milliárd esett ki a költségvetésből – ezt valójában átcsoportosították a módos felső középosztály javára. A kiskeresetűek rosszul jártak, miközben a belső fogyasztás remélt növekedése elmaradt.
Mindezt azért érdemes most felidézni, mert jól látható, hogy a kormányzat a sebtében összegereblyézett konvergenciaprogramot, illetve annak halmozódó, új adóit úgy próbálja megindokolni, ahogyan Kövér László tette: bűnbakkereséssel, az igazság visszamenőleges, gátlástalan elferdítésével. Mert nem igaz, hogy Orbánék külső kényszerek hatására voltak kénytelenek felelőtlenül belesodródni a gazdasági kalandorkodásba; nem, ennek következményeit kizárólag a saját politikai agresszivitásuk, hozzá nem értésük, illetve klientúraépítő akarnokságuk miatt szenvedjük el. Egyszerű számítás is elég hozzá, hogy világos legyen: ha az egykulcsos – egyébként már megbukott – személyi jövedelemadóból elmaradt bevételeket, és a közeljövőben csak stadionépítésre szánt anyagiakat összeadjuk, máris megkapjuk azt a nagyjából hat-hétszáz milliárdot, amit most majd a Széll Kálmán Terv 2.0 címszava alatt, friss érvágásokkal kívánnak behajtani. Azt a kényszerűséget tehát, amiről Kövér beszél, ha nem is könnyen, de elkerülhette volna az Orbán-kormány; feltéve, hogy megmarad a normális gazdasági törvényszerűségek, a józanság és a méltányosság terepén.
Ami ezután következik, az nem lesz más, mint a recesszióközeli állapotok konzerválása, tehát a lefagyott gazdasági növekedés, az emelkedő munkanélküliség meg a növekvő infláció drámai elegye. A szociális krízis tovább mélyül. Két év során, folyamatos – de persze el nem ismert – súlyos megszorítások árán erre az „eredményre” konvergált a Nemzeti Együttműködés Kormánya.

Olvasson tovább: