Kereső toggle

Az irányváltás parancsa

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jövő hétfőn nevezi meg köztársasági elnökjelöltjét a Fidesz. Még castingolnak, írja a sajtó, mintha csakugyan olyan meghatározó kérdés volna, hogy Kövér László vagy Áder János lesz-e a befutó. A kormánypárt és Orbán Viktor számára mindkét régi harcostárs megfelel; és persze mondhatják ellenzékiek, hogy mennyivel okosabb politika volna – mert mennyivel jobbat tenne az országnak –, ha nem az ismert pártkontingensből választanának államfőt, hanem a jobboldal úgynevezett szellemi holdudvarából, ám ennek az amúgy helyénvaló felvetésnek semmi realitása.

Ha a miniszterelnök nem akarja most megragadni az alkalmat arra, hogy prezidenciális rendszert hozzon létre, és saját magát ültesse a kiterjesztett jogkörű köztársasági elnök székébe, akkor a jelenlegi szisztémában olyan emberre van szüksége, aki feltétlenül és minden körülmények között a pártérdeket képviseli. Márpedig egyelőre nem úgy tűnik, hogy Orbán változtatni akarna az államfő közjogi helyzetén, noha kétségtelenül volna abban politikai haszon, hogy a kormányfő felfelé mentse ki magát a rá váró, egyre nagyobb kényszerek alól, és egy új miniszterelnökkel végeztesse el azokat a megszorításokat, amelyeket eddig sem volt hajlandó a nevére venni.Mindazonáltal valószínű, hogy az elnöki kormányzás még odébb van. Április 16-án a Fidesz–KDNP alighanem Áder János mellett dönt majd, mert Kövér húzódozik; s legyünk megértőek: egy ilyen passzionátusan rossz modorú politikai szereplőnek csakugyan nem valóak a protokolláris kötöttségek.
A magát konzervatívnak tekintő értelmiség felhozatalából pedig azért nem fognak választani, mert bár az ebbe a körbe tartozók hétköznapi lojalitása aligha kérdéses, azért rendkívüli körülmények között jelenthetnek némi kockázatot. Például egy akadémikus mégiscsak a hozzá hasonló pályafutású és képzettségű emberek között szocializálódott, jó esetben nem ismeretlen előtte a szellemi integritás fogalma, és mindez kritikus viszonyok esetén, már csak személyes hiúságból is befolyásolhatja politikai viselkedését. Kiélezett szituációban esetleg képes lehet kételyeket támasztani némely sebtében elővezetett alkotmánymódosítással szemben. Amíg a kétharmad garantált a parlamentben, addig ez nem perdöntő, legfeljebb csak kínos a kormánypártnak – de Orbánék az ilyesmit sem szeretik. Hozzászoktak az utóbbi két évben, hogy akadálytalanul megtehetik, amit akarnak; ezután sincs kedvük komplikációk kezelésére.
Magyarán, az új elnöktől azt várják el, hogy magatartása hézagmentesen illeszkedjen a szépen kiépített párthatalom sajátos demokráciafelfogásához. És még valamivel többet is.
A Fidesz köztársasági elnökének a Sándor-palotából ugyanazt a küzdelmet kell folytatnia mind a belpolitikában, mind a diplomáciában, amit Orbán Viktornak. Az a feladat vár rá, hogy a teljes hasonulás állapotában álljon azon a frontvonalon, amelyet a Fidesz vezére kijelöl. Vagyis minden itthoni megnyilatkozásával a Nemzeti Együttműködés Rendszerét hivatott előmozdítani – s ez valójában nem mást jelent, mint mélységes helyeslését annak a politikai úzusnak, amely legszűkebb önkörén kívül senkivel nem óhajt együttműködni. Külföldön pedig képviselnie kell a magyar érdekeknek azt a felfogását, miszerint tagjai vagyunk ugyan az Európai Uniónak, következésképp igényt tartunk ennek a státusnak minden előnyére, de ragaszkodunk ahhoz a nemzeti függetlenségünkből fakadó jussunkhoz, hogy ha kedvünk tartja, fittyet hányhassunk az európai jogharmonizációra. Nos, Áder János korábban nyújtott itthoni, majd brüsszeli teljesítménye méltán alapozza meg a Fidesz beléje vetett bizalmát.
Természetesen elvben legalábbis lehetséges volna másfajta, mondhatni konszolidáltabb felfogás jegyében működtetni akár magát Ádert is, hiszen van annyira alkalmazkodóképes, hogy adott esetben megfelelhetne egy józanabb küldetésnek. Ez azonban Orbán Viktorra nemkülönben áll, mégsem látjuk, hogy békésebb vizek felé navigálna. Mert egyrészt teljesen idegen a politikai mentalitásától, másrészt ma már végképp úgy véli, hogy jócskán megcsappant szavazóbázisát csak harcos imázsának fenntartásával foghatja össze. Ezért utóbbi interjúiban és beszédeiben mind radikálisabban formálja meg azt a hősidolt, aki a nemzet védelmében, ha kell, hát egész Európával, magával a világgal, annak uralkodó politikai áramlataival is szembeszáll. Ez a talmi nacionalizmus maradt az orbáni rendszer utolsó eszköze, minthogy gazdaságpolitikája becsődölt, és képtelen meggátolni a szociális krízis elmélyülését.
Ezért a még eddigiekhez képest is fokozott retorikai radikalizálódás, a parttalan magyarkodás, és az egyre émelyítőbb politikai fundamentalizmus. Csakhogy ezzel sem fogja tudni kiénekelni a sajtot a szélsőjobbosok szájából. Ellenkezőleg: az ő malmukra hajtja a vizet. És két év múlva majd szembetalálja magát egy akkorára duzzadt Jobbikkal, hogy nélküle már nem juthat kormányra.
Ebből a csapdából nem akkor, hanem már most szabadulnia kellene. A ráció – és a tisztesség – irányváltást parancsol. Amíg még van rá idő.

Olvasson tovább: