Kereső toggle

Békétlenségi tényező

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miután az Európai Unió Bizottsága megindított három kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen, olvasni lehet olyan jogi szakvéleményeket is, amelyek szerint ez kifejezetten előnyös helyzetet teremt a kormány számára, hiszen így végre csakugyan konkretizálódtak az unió kifogásai, egyszersmind pedig le is szűkült azok köre; következésképp, ha Orbánék most konstruktív magatartást tanúsítanak, elkerülhetik, hogy az európai alapértékek veszélyeztetése címén további felelősségre vonással kelljen szembenézniük. Ebben az okfejtésben van igazság, legalábbis, ami az eljárások jogi vonatkozásait illeti. A procedúra ugyanis kétségkívül akár évekig elhúzódhat, mire bírói verdikt születik, az unió pedig megnyugtathatja magát azzal, hogy a mechanizmus beindult és annak rendje-módja szerint működik.

Csakhogy mégsem valószínű, hogy a dolgok ilyen egyszerűen alakulnak majd. Egyrészt azért nem, mert bár az IMF-hitel letárgyalásához elegendő lesz, ha a magyar kormány retirál a most megnevezett ügyekben - s mindenekelőtt módosítja a jegybanktörvényt -, de ezzel még nem veszi automatikusan elejét annak, hogy például az emberi jogok megsértése meg a médiatörvény tárgyában újabb vizsgálatokra kerüljön sor. Nem beszélve a stabilitási törvényről, ami - mint tudjuk - megköti a jövendő kormányok kezét az adópolitikában. Márpedig ez éppúgy nonszensz, mint az eddig gátlástalanul gyakorolt, visszamenőleges hatályú jogalkotás. Tehát bőven van mit javítani az Orbán-kormány eddigi tevékenységének „eredményein"; nem véletlen, hogy a világsajtó kérlelhetetlenül figyelmezteti az uniót: ha fontosnak tartja megvédeni a politikai szövetség normáit, értékrendjét, akkor nem érheti be néhány részletkérdés korrekciójával.

De mindennél talán fontosabb - és úgy tűnik, ezt az uralkodó kurzus semmiképp nem akarja felfogni -, hogy  a magyar kormány, és kifejezetten a miniszterelnök a nemzetközi porondon rendkívüli mértékű, szinte páratlan politikai hitelvesztést szenvedett el az utóbbi időben. Lényegében azóta, hogy hatalmát az ismert módszerekkel kezdte kiépíteni. A folyamatosan agresszív kormányzati kommunikáció, vagyis az aggálytalan félrevezetések, csúsztatások és hazugságok külkapcsolataink lefagyásához vezettek, s a diplomáciai csatornák már mást sem közvetítenek felénk, mint a világ döbbenetét. Ráadásul a megfigyelők azt is pontosan regisztrálják, hogy a kormányzat és személy szerint Orbán Viktor kettős beszédet folytat. Mást mond külföldi partnereinek, és megint mást hazai használatra. Míg az ország lakosságát változatlanul  a Nyugat ellen hergeli, addig ugyanezt az - úgymond - „hanyatló" Európát együttműködési készségéről próbálja meggyőzni.

Ma már azonban nem működik ez a duplafenekű retorika. Nincs az a bármely vidéki helyszínen elhangzó, akár zártkörű Orbán-beszéd, amely ne szivárogna ki, és ne jutna el a követségi sajtóreferatúrákhoz. A Magyarországra akkreditált tudósítók úgyszintén jól végzik a munkájukat - következésképp a mértékadó lapok világszerte gyorsan és pontosan értesülnek a belpolitikai fejleményekről, egyebek között arról is, amit a kormány korifeusai itthon beszélnek.

Ezért aztán a kormányzat képviselői hiába panaszolják el nemzetközi fórumokon, hogy túlzó vagy egyenesen rosszindulatú sajtókampány folyik az ország ellen - hiszen közben a miniszterelnök minden alkalmat megragad egyre elképesztőbb elméletei és vádjai terjesztésére. Hovatovább nincs olyan rendezvény, ahol ne fejtené ki harcias logikája újabb és újabb termékeit. Legutóbb a mezőgazdaságot fellendíteni hivatott Darányi-terv bejelentése kínált lehetőséget, hogy közölje az egybegyűltekkel: megint fronton vagyunk, minthogy a következő háborút vizeink és földünk védelmében kell megvívnunk. Hogy ki tudná és akarná  mindezt elvenni tőlünk, arról nem szólt, mindenesetre célzott rá, márpedig a hitelminősítők fenyegetésével e tekintetben is számolnunk kell. Nemigen érthető, miként képzeli ezt Orbán - alighanem sehogy -, de nem is volt célja a kimerítő magyarázat; egyszerűen csak olthatatlan vágyat érzett egy újabb harcmező kijelölésére. Mert amíg tart a szakadatlan küzdelem, addig szükség van őrá, a végvári parancsnokra. A honvédő háború az életeleme, s egyben nélkülözhetetlenségének záloga. Ezért nem elég azt mondania, hogy a nagyobb termelékenység, a jobb minőség és a versenyképesebb pozíció érdekében a magyar mezőgazdaságnak komoly invesztícióra van szüksége. Mindennek indokául hozzá kell még tennie: minden külföldről behozott élelmiszer nem más, mint ipari hulladék.

Az ilyen durva általánosítás nyilvánvaló képtelenség. De ha valaki mégis úgy gondolná, hogy ez csupán afféle szónoki túlzás, amelyet nem érdemes felértékelni, az nagyon téved. Bármelyik élelmiszer-importőr bízvást beperelhetné érte a magyar kormányfőt, mert az abszurd módon kiterjesztett vád nem kevesebbet állít, minthogy valamennyi külföldi kereskedő becsapja és súlyosan megkárosítja a magyar fogyasztókat. (Nem is szólva hazai partnereikről, és természetesen az állami minőségellenőrzés embereiről, akik ezek szerint mind összejátszanak szemet hunyva a hulladékok forgalmazása felett.) Magyarán: Orbán egy meglehetősen kiterjedt, nemzetközi bűnszövetkezetről beszél. Ha ennek létezését bizonyítani tudja, az volna a kötelessége, hogy világraszóló eljárást kezdeményezzen az ügyben. Nem ismeretes, hogy megtette. Ha viszont csupán a pillanatnyi demagógia diktálta a szavait, akkor rémhírterjesztő, aki felelőtlenül rontja a piacok hitelét.

Hiba volna azt hinni, hogy például az ilyen és ehhez hasonló, talán nem is oly meggondolatlan akcióinak nem megy híre a világban. És a legkevésbé sem meglepő, ha a meghatározó gazdasági és politikai szférákban egyebek között ezért is vélik úgy, hogy a magyar miniszterelnök olyan permanens békétlenségi tényező, amit nincs miért vállalniuk.

Olvasson tovább: