És itt természetesen nem a magukat „városi gerillának” minősítő szélsőséges garázdákra gondolunk, akik viszont meglepően rövid idő alatt sajátították el az utcai randalírozás és rombolás technikáit. Demokráciában a legális, fegyelmezett, méltósággal kivitelezett tüntetés az elégedetlenség artikulálásának eszményi megnyilvánulása – és most Pesten, az Erzsébet híd lábától az Astoriáig felvonuló tömeg így viselkedett.
Ezek az emberek azért mentek el a civilszervezetek által meghirdetett rendezvényre, mert nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy nem tetszik nekik a fennálló rendszer. Itt nem egy ideológiai, még kevésbé valamely politikai pártprogram lett kihirdetve; a jelenlévők egyszerűen a demokrácia és a jogállam helyreállítását követelték. És ez eléggé fel nem becsülhető jelentősége ennek a tiltakozásnak. Mert azt mutatja, mára oda jutottunk, hogy tízezrek – felbecsülhetően közel százezren – utcára mennek egy számukra fontos társadalmi ideálért. Biztos, hogy a résztvevők indulatát nagymértékben motiválták egzisztenciális aggodalmaik, a növekvő megélhetési gondok, a szociális kiszolgáltatottság egyre keményebb jelei. Mégis, ezen a demonstráción elsőbben is a rendszerváltás demokratikus vívmányainak visszavétele ellen tiltakoztak a szónokok, és ezek a hangok találtak visszhangra a sokaságban.
Nem készült szociológiai felmérés a tüntetők korosztályi, végzettségi avagy foglalkozásbeli hovatartozásáról, de szemmel láthatóan meglehetősen heterogén összetételű tömeg hullámzott végig a Kossuth Lajos utcán. És feltűnően sok fiatal. Sokan közülük alighanem Fidesz-szavazók voltak a legutóbbi választáson – az mindenesetre biztos, hogy nem baloldali hívásra jöttek. Az a nemzedék képviseltette magát a legnagyobb nyomatékkal, amelyik ráébredt, hogy nem ebben a Fidesz-világban képzeli el a jövőjét. Ugyanarra a helyszínre, amelyet nem is oly rég még az Orbán Viktorért lelkesedő jobboldali törzsközönség foglalt el, most egy masszívan kormányellenes civil összefogás tudott meghatározó létszámú protestálót kiállítani. Ez a Facebookon generált mozgalom néhány hónappal ezelőtt már megmutatta az erejét, de félő volt, hogy azt a harminc-negyvenezres résztvételt nemhogy túlszárnyalni, de megismételni sem sikerül. Hogy csupán egyszeri felbuzdulás marad. Ám a múló idő tovább érlelte a társadalmi elkeseredettséget, a kijózanodást, következésképp a civil elszántságot is.
Figyelemreméltó a fogadtatása ennek a bízvást nagy reményekre jogosító eseménynek a politikai szférában és nem utolsó sorban a médiában. Az magától értetődő, hogy a kormánypárt korifeusai – például Harrach Péter a parlamentben – igyekeznek leszólni a történteket, sőt, úgy beállítani, mintha a rend ellenzői vonultak volna fel október 23-án. Ez érthető, ámbár primitív reakció. Az már rejtelmesebb, hogy akár az MSZP, akár az LMP kommunikációja miért nem értékeli jelentőségükhöz mérten a civileket, hiszen érteniük kellene, hogy ez a spontán ellenzéki tömegdemonstráció a szó legjobb értelmében az ő malmukra hajtja a vizet; még akkor is, ha egyelőre – helyesen – nem kér a parlamenti pártok képviselőinek jelenlétéből. De ahhoz kétség nem fér, hogy az ilyen méretű és súlyú megmozdulás erőteljesen alakítja, mintegy motiválja a majdani választók döntéseit. A Facebook-generáció határozott politikai akaratnyilvánítása tágabb körben is befolyásolja a közhangulatot, és mindenképp a legmarkánsabb változást hozhatja a közgondolkodásban is.
Nem véletlen, hogy a nagy kereskedelmi tévécsatornák, karöltve az úgynevezett közszolgálati műsorszolgáltatókkal, gondosan eldugták híradásaik között a mostani tüntetést. Nyilvánvaló, hogy politikai nyomásra tették; a kormánypártot különösen kínos helyzetbe hozta, hogy az 56-os évfordulóról valamennyi prominense távolmaradt, ki külföldre utazott a hazát képviselni, ki a Balaton-partot választotta fellépése színhelyéül, csak Budapestre nem jutott celebritás. Így aztán a korábban nagy elánnal hirdetett Fidesz-nagygyűlést lefújták, és ezzel nyilvánvalóvá tették, hogy visszarettentek a helyszíni megmérettetéstől: hogy vette volna ki magát, ha Orbán Viktor itt és most már kevesebb „magyar embert” érdekelt volna, mint ahány civil ellene felvonul. Hogy ezt a blamázst elkerülték, az arra vall, hogy vannak fogalmaik a belpolitikai helyzet számukra mind drámaibb megváltozásáról. Hogy akkora tiltakozó tömeggel kellett volna szembenézniük, amekkorát eddig csak a maguk szervezte, egykori ellenzéki autodafékon tudtak elképzelni.
Tapasztalható ugyanakkor, hogy a professzionális politika szakértői, az elemzők többsége, és a közvélemény egy meghatározó része is mind türelmetlenebbül szemléli a civilek amatőrizmusát, és jobbára sürgetné mielőbbi párttá alakulásukat. Akár a Milla, akár a Szolidaritás vagy a 4K mozgalmától azt várják, hogy politikai szervezetként dolgozzon tovább; ez a noszogatás pedig abból a meggyőződésből fakad, hogy a modern demokráciák viszonyai között kötelező az effajta intézményesülés, különben előbb-utóbb a mégoly lelkes akciók is hamvukba hullnak. Ez persze igaz, de éppen az a kérdés, mikor jön el a pártosodás ideje. Ha túl korán, olyankor, amikor a szervező kemény mag körül még nincs számottevő, biztos támogatói bázis, akkor a kezdeményezés úgyszintén kérészéletű lesz.
Nem kell nógatni a civileket. Érezni, tudni fogják, mikor érett meg a helyzet a továbblépésre.
A türelmetlenség nem jó tanácsadó – ne feledjük, az Orbán-rendszer még a parlamenti ciklus félidejéhez sem érkezett, máris szociális krízisbe, gazdasági kiúttalanságba és demokratikus deficitbe vitte az országot. Az állam polgárai pedig csak mostanában kezdik felismerni, mi történik velük.
2011. 10. 28. (XV/43)
