Orbán Viktor hétfőn tartott előadást a külföldön szolgáló diplomaták éves értekezletén, és ott közölte az egybegyűltekkel, hogy igenis háborúban állunk; az ország szuverenitását kell megvédenünk. Hogy ki fenyeget bennünket? Hát természetesen az euróválság – ami a kormányfő szerint még nyolc-tíz évig is eltarthat –, meg legfőképp azok a spekulánsok, akik a görög önrendelkezést lényegében már felszámolták, és sokat keresnek az ország válságán. Rajtunk is szeretnének keresni – mondja Orbán. Következésképp mindenáron el kell kerülnünk, hogy a görög gazdaság sorsára jussunk, bárha belekerültünk a veszélyzónába.
Mármost nem könnyű szétszálazni ezt a meglehetősen kusza okfejtést – és kétséges, hogy egyáltalán van-e értelme. Tudniillik nyilvánvaló, hogy az egész tohuvabohu egy mára mindenki által ismert triviális tény leplezésére szolgál. Orbán Viktor nem képes beismerni, hogy a jobbkezeként definiált Matolcsy Györggyel együtt kormányra kerülésük óta elhibázott gazdaságpolitikát folytatnak. Inkább az egész világot hibáztatják a magyar növekedés teljes leállásáért, mintsem önmagukat, a „nem szokványos”, akár hungarikumnak is tekinthető gazdasági elképzelések értelmi szerzőit.
És ennek a bűnbakképzésnek az igézetében Orbán elképesztő állításokra ragadtatja magát. Az euró válságát például közel egy évtizedes időtartamra jósolja, mondván, ez a krízis legalább ennyi ideig okoz majd gondot nekünk is. Mintha bizony az eurózóna problémái felmentenék a kedvezőtlen hazai folyamatok előidézőit rossz döntéseik ódiuma alól. Ezen a hamis beállításon kívül az sem kevésbé megdöbbentő, hogy a magyar miniszterelnök meggyőződése szerint a fejlett európai gazdaságok előreláthatóan hosszú évekig nem képesek úrrá lenni az unió pénzügyi gondjain. Újra a meggondolatlan beszéd tipikus esete: egyrészt Orbán nincs abban a politikai helyzetben, hogy leszólhassa azokat a mindenekelőtt német és francia gazdasági erőfeszítéseket, nem kis mértékben áldozatokat, amelyeket ezek az országok az euró stabilizálásáért vállalnak. Másrészt súlyosan félrevezető sugalmazás, miszerint a görög csődről nem maguk a görögök, hanem a haszonleső spekulánsok tehetnek. Közismert, hogy Athén egész eddigi uniós pályafutása során nyakló nélkül költekezett, költségvetési számait rendre meghamisította. Az egyre növekvő, horribilis deficitet pedig most az eurózóna tagállamai fizetnék az egymást követő pénzügyi segélycsomagok révén.
Orbán Viktornak egy legalábbis európai érvényű katasztrófavízióra van szüksége ahhoz, hogy mind személyes, mind kormányzati kommunikációja révén elháríthassa magától azt a felelősséget, amit az ország gazdasági romlásáért viselnie kellene. Ezért az ő legújabb „agendájában” tehetetlen uniós vezetők és lelkiismeretlen spekulánsok teremtenek veszélyzónát Európában, és mi ennek elkerüléséért vagyunk kénytelenek háborút folytatni. Csakhogy alig két hete ugyanő jelentette ki, hogy „távolodunk a veszélyzóna magjától”. Akkor hogy is van ez? Távolodunk vagy belekerülünk? A világgazdaság eseményei nem indokolják a magyar miniszterelnök ilyen gyors váltásait, és a hazai vircsaftot sem érte hirtelen sokk: a GDP második negyedéves stagnálásáról tudósító adatok várhatóak voltak. Nem túlzás azt mondani, hogy valójában már egy évvel ezelőtt világos volt, hová vezet az új adópolitika, a szolgáltató szektorra és az élelmiszerláncokra visszamenőleg kivetett válságsarc, a szociális ellátások megvágása. Chikán Attila és Mellár Tamás is csupán befejezett tényként rögzítette most azt, amitől már korábban hasztalan óvott. Békesi László és Bokros Lajos úgyszintén kezdettől azt képviselték, hogy a belső fogyasztás felpörgetésének illúziójára Magyarországon nem szabad gazdaságpolitikát építeni. Mindhiába. Orbán senkire nem hallgatott, egyedül arra a Matolcsy Györgyre, aki négy-hatszázalékos növekedést ígért neki. De ezt a becslést legfeljebb Lengyelországra vonatkoztatva engedhette volna meg magának; a legfrissebb adatok szerint Varsó több mint négyszázalékos bővülést ért el a második negyedévben, és csakugyan a belső keresletnek köszönhetően. Mert egy negyvenmilliós ország piacán ez elképzelhető.
Rejtély, hogy Orbán miért bízta rá magát arra a miniszterére, aki már 1998-ban egyenesen hétszázalékos GDP-növekedéssel kábította. Mindenesetre most együtt jutottak a végpontra: innen nem lehet továbbmenni a közös tévúton, mert belebukik az ország. A csalhatatlanság mítosza talán mégsem ér annyit, mint a hatalom. Orbán, ha megkésve, ha fogcsikorgatva is, de engedni kénytelen – jönnek a durva megszorítások, amiket persze a „háború” sajnálatos fegyvertényeiként próbálnak majd eladni a „zembereknek”.
A miniszterelnök máris megadta a kommunikáció alaphangját. Katasztrófapropaganda kezdődik. Olyan tőlünk – magyarán a kormányzástól – független, elháríthatatlan külső rontások ellen küzdünk, amelyekre nem számíthattunk. Ha ezek a váratlan tényezők nem ütik fel a fejüket Európa életének megkeserítésére, minden szépen haladt volna a Nemzeti Együttműködés okos medrében, mindannyiunk gyarapodására.
De fájdalom, most megint harcolnunk kell. És változatlanul Orbán a vezérünk.
2011. 09. 02. (XV/35)
