Kereső toggle

Egy olvasói levélre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kaptunk egy jó, meg egy rossz hírt. A jó az, hogy Kovács Zoltán, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár olvassa a Financial Timesot. A rossz pedig: hogy olvasói levelet ír a lapnak, ha nézete szerint a Financial Times bírálja a magyar kormányt. Persze, nem feltétlenül magának a levélírásnak a ténye hiba, bár erősen kétséges, vajon kell-e a politikai folyamatokat, avagy helyzeteket ismertető, azokat netán kommentáló újságcikkekre az érintett kormányoknak válaszdolgozatokban reagálniuk.

De amennyiben mégis ezt teszik, akkor tegyék értelmesen; annak végképp semmi hozadéka nem lesz számukra, ha sértetten kikérik maguknak a kritikát, és olyasmiket közölnek egy világlap olvasóival, hogy „ A magyar kormány a magyarországi választóknak tartozik felelősséggel, és nem külföldi újságíróknak, még ha Önök ezt »nacionalizmusként« bélyegzik is meg”.
Az ilyen kinyilatkoztatást egyébként a legkevésbé sem nacionalizmusnak, hanem egyszerűen pökhendiségnek tekintik a világban, minthogy arról tanúskodik, hogy az államtitkár még mindig nem érti a sajtó szerepét és jogosítványait, noha az ő pozíciójában ez alighanem szakmai hiányosság. Tudnivaló, hogy sem a Financial Timesnak, sem azoknak a meghatározó európai és amerikai újságoknak a szerkesztői és munkatársai, akik eddig foglalkoztak a magyar belpolitikai fejleményekkel, nem hiszik azt, hogy bármely kormány bármiért is felelősséggel tartozna nekik. De azt komolyan gondolják, hogy az ő felelősségük a nyilvánosság tájékoztatása, olykor pedig saját véleményük megfogalmazása. Történetesen a magyarországi demokrácia állapotáról is – ám a legkevésbé sem áll szándékukban a kormányt „ide-oda rángatni”, mint azt Kovács államtitkár nehezményezi.
A Fidesz-kurzusnak a kommunikációért felelős tisztségviselője azt is felrója a Financial Timesnak, hogy kettős mércével mér, mert szerinte „negatív kommentárjának sokkal nagyobb ereje lett volna, ha az újság hasonlóan kritikus lett volna a 2002–2010 között Magyarországon hatalmon lévő baloldali kormánnyal szemben”. Ez megint vesztes pálya; mégpedig két okból is. Egyrészt soha nem hiteles tartalmi érv egy bírálat ellenében, hogy másoknak bezzeg elnézőbb bánásmódban volt részük. Másrészt – és esetünkben ez a fontosabb – a Financial Times azért nem ütött meg „hasonlóan kritikus” hangot a szocialista-liberális kormányokkal szemben, mert azok nem próbálkoztak hasonló módon perbe fogni elődeiket, vagyis a jobboldal miniszterelnökeit. Márpedig olyan alapon, amelyen most az Orbán-kabinet korifeusai jogi eljárásokat terveznek, rajtuk is számon kérhető lett volna például, hogy egy teljességgel irreális lakáshitelezési programmal évekre előre túlterhelték a költségvetést. Az akkori, meglehetősen nagyvonalú hitelkonstrukció súlyos százmilliárdokba került az államnak. Igaz, a lakásépítést ösztönző kormányprogram az építőipar – egyébként persze üdvös – fellendítése révén kívánta ösztönözni a belső fogyasztást, és így a gazdasági növekedést. Csakhogy rosszul kalkuláltak az ország gazdasági teherbíró képességével. Sarkosan fogalmazva: az egykori Orbán-kormány felelőtlenül túlzott hitelfelvételre késztette a lakosság egy részét, hogy ekként támogassa az építőipari lobbit. Ám ezt a későbbi kormányok, noha itták a levét, soha nem próbálták bűnné nyilvánítani.
Visszatérve mármost a magyar államtitkár olvasói levelére, az utóbbi hetek mind erősebb Fidesz-propagandája egyáltalán nem támasztotta alá  Kovács Zoltánnak azt az állítását, miszerint „A Financial Times észrevételei a korábbi magyar miniszterelnökökkel szembeni esetleges vádakról elhamarkodottak, sőt tévesek”. Merészség kell egy ilyen rangú világlap információs hitelességét elvitatni – ezt a kockázatot csak akkor érdemes vállalni, ha bizonyítható, hogy az újság valótlanságot közölt. Ámde ami a lényeget illeti, a Financial Times értesülései helytállóak, hiszen a Fidesz és a kormány képviselői csak az utóbbi napokban kezdtek rugalmasan elszakadni attól a deklarált szándékuktól, hogy akár visszamenőleges hatályú törvénnyel tegyék büntethetővé a korábbi kormányfők tevékenységét. Először épp a miniszterelnök személyes szóvivője fejtette ki médiaszerte, hogy az igazság érvényre juttatása érdekében márpedig szükség van az ilyesfajta törvényalkotásra. Majd érzékelve az egyöntetű bel- és külföldi reagálásokat, azokat a kemény szakmai és politikai állásfoglalásokat, amelyek élesen elítélték az európai jogelvek megsértésének még a tervbe vételét is, óvatosan elhatárolódott saját korábbi szavaitól. A médiatörvény és az alkotmányozás világbotránya mellé nem hiányzik Orbánéknak egy újabb nemzetközi skandalum, ezért gyorsan váltottak, és most már sietve arról beszélnek, hogy eszük ágában sincs visszamenőleges jogszabályokat hozni – egyszer csak ebben az értelemben szólalt meg Szájer József, Gulyás Gergely és Navracsics Tibor is. Ettől azonban igaz, amit a Financial Times írt, mert a kormányzat – hirtelen megvilágosodása előtt – még határozottan azt kommunikálta, hogy minden áron „elszámoltatja” az államadósság „bűnös” felhalmozóit.
Kérdés persze, hogyan gondolhatták ezt az abszurditást egy percig is komolyan. Már az általuk „pofátlannak” bélyegzett végkielégítések visszamenőleges elkonfiskálásával is azt bizonyították ország-világ előtt, hogy fittyet hánynak a jogállami normákra – de a büntetőjog területére is kiterjeszteni ezt a képtelen joggyakorlatot, az már minősített gyalázat volna. A dolgok jelenlegi állása szerint ezt végtére mintha felfognák. Ám ebből nem következik, hogy a kommunikációs államtitkár bátran kioktathatja akár a Financial Timesot, akár bármelyik más tekintélyes orgánumot, amikor a magyar kormányzat bírálatát olvassa bennük. Mert ez a kormány eddigi gátlástalan jogalkotásával alaposan rászolgált a mégannyira kifogásolt negatív kommentárokra; és épp ezért a világsajtó minden újabb lépését érthető gyanakvással figyeli.
Amit már semmiféle „olvasói” levélbe foglalt kormányzati műfelháborodással nem lehet eloszlatni.

Olvasson tovább: