Kérdéses persze, hogy a civil mozgalmak milyen erőt képviselnek; egyáltalán hajlandók és képesek-e új szervezeti formákat vállalni. Magyarán: pártosodik-e záros határidőn belül ez a széttagolt társaság, a „Facebook-nemzedék”, amelynek tagjai akár tízezrével mennek az utcára tüntetni az orbáni autokrácia ellen, de most még olyannyira féltve őrzik a hivatásos politikusoktól való „érintetlenségüket”, hogy ha pártember keveredik közéjük, szépen megkérik, kerülje el őket. Ez a magatartás tökéletesen érthető – és még helyeselhető is –, de természetesen csak addig tartható, amíg a „civilség” maga. Vagyis nem sokáig.
Mert tudomásul kell venni, hogy a parlamenti pluralizmus politikai rendszerében olyan horderejű politikai célok hathatós eléréséhez, mint amilyen egy kormányváltás, megkerülhetetlen a párttá szerveződés – egyszerűen azért, mert a választásokon pártok indulnak. Amelyeknek programot kell hirdetniük, és képviselőket kell állítaniuk. És amennyiben a különféle erők szövetségre akarnak lépni egymással, azt is csak pártként tehetik.Fájdalom, ehhez az egyszeregyhez alkalmazkodni kénytelenek azok a civil protestálók is, akik legszívesebben kívül maradnának a nem alaptalanul megutált pártpolitikán. Alighanem ebből a felismerésből született Istvánffy András írása, amely e hét kedden jelent meg a Népszabadságban. A szerző nem más, mint a kissé furcsán, hogy azt ne mondjuk, kimódoltan elnevezett 4K! – Negyedik Köztársaság Mozgalom koordinátora, aki Az ellenzéki összefogás esélyei címmel közölt dolgozatában mindenekelőtt azt a helyzetet próbálja felmérni, amelyben a jelzett összefogást szükségesnek tartja.
Alapvető megállapításai pontosak. Leszögezi, hogy Orbánék nem egyszerűen kormányoznak, hanem új rendszert igyekeznek alapítani, amelynek lényege, hogy társadalmi konzultáció és konszenzus nélkül újraformálják az ország közjogi berendezkedését. Megállapítja, hogy mindazok, akik ezzel nem értenek egyet, nem az ellenzék támogatottságát, hanem a bizonytalanok táborát növelik. Helyesen látja: a demokratikus parlamenti pártok „jelenlegi állapotukban” nem alkalmasak a közös alternatívaállításra, és részben ennek tudható be, hogy az Orbán-rendszerrel szemben növekvő elégedetlenség „egy virulens civil szektor” megmozdulásaiban fejeződik ki.
Istvánffy gondolatmenete akkor válik problematikussá, amikor azt akarja levezetni, hogy a balliberális oldal a 2010-es választási vereség következtében nem pusztán szervezeti, hanem világnézeti alapjaiban is megrendült. Ezért – mondja Istvánffy – nincs visszatérés ’89-hez; új politikai paradigmára van szükség. Tétele mindaddig nehezen vitatható, amíg nem okadatolja. Mihelyst azonban nekilát elemezni a „balliberális világnézet” kudarcát, az érvelés megbicsaklik. Istvánffy úgy véli, a balliberálisok elhitték, „a rendszerváltással elkezdődött a magyar történelem eddigi legjobb korszaka, és stabil demokrácia született”. Bíztak abban, hogy a szabad piac a legjobb módszer széles társadalmi rétegek felemelésére, valamint abban, hogy az európai integráció a történelem megkérdőjelezhetetlen iránya. Ugyanakkor üdvözölték a globalizációt mint olyat, ami egyet jelent a nyugatossággal.
A civil szervezet koordinátora mindezt „megszűnt” igazodási rendszerként aposztrofálja; és ezzel eltemeti „a balliberális világkép alapjait”. A baj csak az ezzel a logikával, hogy mindaz, amit a szerző kizárólag a balliberális oldal túlhaladott meggyőződéseként emleget, valójában a rendszerváltás óta felbukkant valamennyi politikai erő credójában szerepelt. Az antalli kereszténydemokrácia csakúgy hitt a rendszerváltás demokráciateremtő elhivatottságában, mint akár a kisgazdák, a Fidesz vagy a szocialisták. Jobb- és baloldal egyaránt híve volt a szabad piacgazdaságnak, noha persze mindannyian hozzátették a „szociális” jelzőt. Abban is konszenzus volt a pártok között, hogy az Európai Unión kívül Magyarország nem boldogulhat, és azt remélték, hogy a szükségképp nyitott magyar gazdaságot becsatornázhatják a globális folyamatokba.
Polemizálhatunk azon, hogy ezeknek a közös eszményeknek a vállalása milyen társadalmi ellentéteket, szociális feszültségeket, netán politikai károkat okozott – ha egyáltalán ebben kell látnunk minden bajunk forrását –, de az semmiképp nem felel meg a valóságnak, hogy az Istvánffy által felsorolt kudarcok kizárólag a balliberálisok kudarcai. A politikai paradigmaváltás kérdése sem ilyen egyszerű. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy ’89-hez nem térhetünk vissza, akkor miféle alkotmányos jogállamiságot akarunk visszaállítani?
Az is erősen kétséges, hogy az Orbán-rendszer – mint Istvánffy állítja – a balliberálisnak titulált világkép vereségéből született. A jobboldal ezt a világképet ugyanis lényegében máig sem haladta meg; még akkor sem, ha a saját radikálisai kedvéért olykor globalizáció- és EU-ellenes lózungokat hangoztat. A 2010-es választási vereséget egy rossz politikai gyakorlat idézte elő – no meg a gazdasági világválság. Amiből persze nem az következik, hogy nincs szükség mindazok politikai innovációjára, akik széles társadalmi összefogással váltanák le a kormányt. De ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is: ne kérdőjelezzük meg a rendszerváltás demokráciateremtő erejét, ne higgyük, hogy kiiratkozhatunk a piacgazdaságból, és ne legyünk euroszkeptikusok, még ha tudjuk is, hogy az unió jövője a megoldandó problémák garmadáját rejti magában.
2011. 07. 22. (XV/29)
