Kereső toggle

A strasbourgi vereség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig néhány nappal azután, hogy a miniszterelnök azzal kérkedett pártja kongresszusán, miszerint kokikat, sallereket és baráti tarkón legyintéseket osztott ki az Európai Parlament „izgága” – értsd: a kormányt bíráló – képviselőinek, ezek az egyszer állítólag már lepofozott strasbourgiak ismét vették a bátorságot, és kedd délelőtt újra elsorolták Orbán Viktornak, mi nem tetszik nekik a Fidesz-kétharmad által elfogadott magyar alkotmányban.

Lényegében ahhoz tartották magukat, amit a Velencei Bizottság jelentése megfogalmazott – és amiről Szájer József már korábban sietett kijelenteni, hogy az ilyen hozzá nem értő véleményeket a kormány nem tudja elfogadni. Ezért aligha volt meglepő, hogy Orbán most hasonlóképp elutasította a velenceiek visszaidézett megállapításait, legfeljebb ezúttal nem a bírálók szakmai inkompetenciájára való hivatkozással, hanem a tőle megszokott üres önérzeteskedéssel: nekünk ugyan ne mondja meg senki, milyen alkotmányt kellene írnunk.
A magyar kormányfő feltehetően ezt a minden tartalmi argumentációt nélkülöző, vagyis az érdemi vitát nem vállaló keménykedést tekinti újabb kokinak és sallernek; nemsokára bizonnyal azzal dicsekszik majd az országházban, hogy kaptak ezek ott Strasbourgban hideget, meleget. Holott mindössze annyira futotta tőle, hogy épp a Velencei Bizottság dokumentumából célzatosan kiragadta azokat a bevezető – és kétségkívül általánosságban elismerő – mondatokat, amelyeket aztán hosszan követnek a konkrét kifogások. Erről a részletes hibalistáról Orbán azért nem akar tudomást venni, mert ha foglalkozna vele, kénytelen volna meghajolni a velenceiek alkotmányjogi érvei előtt; az Európa Tanács égisze alatt működő testületnél ugyanis nincs ma Európában elhivatottabb szakértői grémium.
Természetesen az ő felkészültségük a fejlett európai jogállamok normái alapján értelmezendő. Diktatúrák avagy látszatdemokráciák – mondjuk némely afrikai és dél-amerikai ország, netán a belarusz rezsim – viszonyai között értelmetlen volna zsinórmérték gyanánt alkalmazni a Velencei Bizottság vizsgálati szempontjait. Magyarország azonban az Európai Unió tagállama; és ezért a mezei logika is azt diktálja, hogy amikor belépett a „klubba”, értelemszerűen vállalta annak meghatározó eszményeit, értékrendjét, mentalitását – nem utolsó-sorban a mindezt elsődlegesen tükröző jogfelfogását. Orbán Viktor hiába hivatkozik arra, hogy az alkotmányozás nemzeti hatáskörbe tartozik: mert ez ugyan igaz, de magától értetődik, hogy az önállóság csak olyan konkrét alkotmányjogi szabályok kialakításában nyilvánulhat meg, amelyek nem ellentétesek az uniós irányelvekkel. Amikor a szakvélemények elfogadhatatlannak tartják például az alkotmánybíróság kompetenciájának korlátozását, a magyar kormány nem állhat elő azzal, hogy másként nem tudná keresztülvinni a nehéz gazdasági helyzetben szükséges, úgynevezett „nem konvencionális” intézkedéseit.
És azért nem teheti ezt, mert az alkotmányos jogállam garanciái éppenséggel – ha úgy tetszik – szigorúan konvencionálisak. Mondhatni: fundamentumuk a konvenció tisztelete. Ha egy országban a jogállam európai normái elé helyezik az éppen regnáló kormány ad hoc politikai törekvéseit, akkor az államrezon garanciális alapjai sérülnek. Az állam polgárai nem bízhatnak többé a politikai kurzusoktól független alkotmányos jogrendben – márpedig az iránta érzett bizalmat semmiféle parlamenti többség, még a kétharmados sem ingathatja meg.
Az orbáni berendezkedés sajátossága, hogy az ország uniós elkötelezettségét csupán aszerint, olyan mértékben és területeken tartja tiszteletben, amennyire és ahol aktuális belpolitikai szándékainak éppen megfelelnek. A miniszterelnök nem akarja megérteni és elismerni, hogy az európai szellemiség nem absztrakció, hanem a cselekvési lehetőségeket egyszerre kitágító és korlátozó, de azokat mindenképp megszabó, közös „keretmegállapodás”. Betartása pedig nem valamiféle tetszés szerint választható fakultatív program, amelyben olykor részt veszünk, olykor negligáljuk. Orbán úgy képzeli, hogy „kinyeri” az unióból a politikája számára kínálkozó előnyöket, viszont az aktuális terveit valamiképp keresztező kollektív elvárásokat nem tartja kötelezőnek teljesíteni. Az Európai Parlament „izgága” képviselői az utóbbi hónapokban kezdték ezt felfogni, nagyjából akkor, amikor a médiatörvény vitájában szembe kellett nézniük a magyar miniszterelnök elszánt és agresszív értetlenségével. De miután megértették, nyilvánvaló volt, hogy az alkotmányozást már szerzett tapasztalataikkal felvértezve fogják figyelni. És nem kellett különös jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk: ha a Velencei Bizottság az eléje került textust elmarasztalja, annak megfelelően foglal majd állást a strasbourgi parlament is.
E hét kedden a képviselők meggyőző többséggel elfogadták azt a határozatot, amely a magyar kormányt felszólítja az alkotmány szükséges korrekcióinak elvégzésére, a Bizottságot pedig arra, hogy a továbbiakban az alapjogi charta „szemszögéből” kísérje figyelemmel a megalkotandó sarkalatos törvényeket. Orbán legott a „nemzetközi baloldal” támadásának minősítette a határozatot – minthogy azt valóban a szocialista, a liberális, a zöld és az egyesült baloldal frakciói terjesztették elő. Csakhogy Strasbourgban tudvalevően többségben van a néppárti képviselőcsoport; amit tehát a jobboldal nem támogat, az nem megy át a parlamenten. Ezúttal azonban 54 tartózkodással megszavazták a magyar kormány számára még akkor is vereséget jelentő állásfoglalást, ha az nem jár jogi kötelezettséggel.
És ez az eredmény csak úgy születhetett meg, hogy a néppártiak egy nem jelentéktelen csoportja tartózkodásával szándékosan lehetővé tette. Erről Orbán Viktor és nyomában az egész kormányzati kommunikáció mélyen hallgat. Miközben ők is tudják, hogy ha a Néppárt frakcióvezetése netán elrendeli az egységes kiállást a magyar alkotmány makulátlansága mellett, az Európai Parlament többi politikai családja tehetetlen lett volna.

Olvasson tovább: