Egy interjúban a miniszterelnök szóvivője arra hivatkozott, hogy a tüntetők tudvalévően füstbombákat dobáltak, és tűzcsapokat nyitottak ki, amerre elhaladtak – miközben persze jól tudta, hogy mindez ismert provokátorok műve volt, nem pedig a fegyelmezetten felvonuló állományé. Nem beszélve azonban erről a korántsem mellékes tényről, talán nem haszontalan a kérdés: vajon mit tekintsünk nagyobb rendbontásnak – a füstbombát vagy a visszamenőleges hatályú törvényhozást?
A kormány képviseletében megszólalók ugyanis rendre „elfelejtik” tájékoztatni közönségüket arról, hogy a korkedvezményes nyugdíjak eltörlése – illetve átalakítása bármilyen más adóköteles járandósággá – nem csupán a jövőben szolgálatot vállalók egzisztenciáját érinti, hanem visszamenőleg mindazokét, akik évtizedekkel ezelőtt, az akkor felajánlott kondíciók ismeretében választottak pályát: vagyis a kormánypártok felrúgták a jogbiztonság elemi normáit. A Lázár János és Balsai István által jegyzett alkotmánymódosítás semmibe vette az idevágó uniós garanciákat, az európai jogállamok gyakorlatát is.
Ezek után mit „várhat el” a miniszterelnök azoktól, akik a kétharmados parlamenti erőfölény áldozatául estek? Az volna a rend, hogy a formális jogszerűség fedezetében a kormánypárt nyilvánvalóan jogsértő törvényeket fogad el? Az volna a rend, hogy ha ezt a munkavállalók képviselői sérelmezik, akkor rendbontónak bélyegzik őket? Az volna a rend, hogy előbb megszavaznak egy minden további önkényességre alapot adó törvényt, aztán hónapokkal későbbre ígérik azt az úgynevezett életpályamodellt, amelyről egyébként még senki nem tud semmit – és gyaníthatóan nemcsak az érintettek előtt maradt eddig homályban, de a kormányzati berkekben sem dolgozták ki a részleteit.
Szóval, miféle rend nevében várja el Orbán Viktor, hogy a jogaikért kiálló „magyar emberek” egyoldalúan jogkövető magatartást tanúsítsanak? Nem úgy volna rendben, ha a kormányzat járna elöl a jó példával, és csak azt kérné számon az állampolgárain, amit maga is tiszteletben tart? Ha egy társadalom legkülönfélébb csoportjai azt tapasztalják, hogy az életvitelüket meghatározó feltételek a fejük felett változtathatók, ha azt látják, hogy semmilyen beleszólási lehetőséget nem kapnak azoknak a generális körülményeknek az alakításába, amelyek alapjában rendítik meg az egzisztenciájukat, akkor miféle elkötelezettséget érezzenek amúgy általában a Rend iránt?
Az őket érintő változások tervezhetősége és a méltányos érdekvédelem lehetősége nélkül az emberek elveszítik biztonságérzetüket.
A Fidesz-éra az ígért társadalmi konszolidáció helyett kiszolgáltatottságot hozott a nagy ellátórendszerek és a közszolgáltatások majd minden területén: az oktatásban, az egészségügyben, a rendvédelemben, a kultúrában – s nem utolsósorban a közigazgatásban. Megtámadta a korábban szerzett jogokat és a hivatásrendek legcsekélyebb autonómiáját is; szétvert mindent, de nem teremtett új szisztémákat, más és kedvezőbb feltételrendszert. A jelek arra vallanak, hogy nincs szakpolitikai kultúra: naponta improvizáltatnak egymásnak akár homlokegyenest ellenkező koncepciók.
Amiként Pintér Sándor semmi konkrétumot nem képes ígérni a vele tárgyalóknak, úgy hasonlóképp béna kacsaként viselkedik Szócska Miklós az egészségügyben; Hoffman Rózsa és Pokorni Zoltán immár személyeskedő vitája csak elfedi, hogy több tízezer pedagógus számíthat elbocsátásra, az Állami Operaház körüli cirkusz pedig mindennél jobban rávall a kormányzati szándékok mély bizonytalanságára. Mindennek beszédes illusztrációjaként érdemes elolvasni a Hírszerző Szócska-interjúját. Az államtitkár minden szavából süt a tehetetlenség; egyetlen kérdésre sem képes határozott választ adni, folyvást a „dolgozunk rajta” semmire sem kötelező kibúvóját ismételgeti. Ami persze aligha az ő hibája – egyszerűen nincsenek eszközei ahhoz az átalakító-jobbító munkához, amelynek legfeljebb a látszatával házal, de közben maga is tudja, hogy az orvosok már semmit nem hisznek el abból, amit mond. Szimptomatikus ez a szakmai hablaty, mert messze túlmutat az egészségügy helyzetén; bármiről nyilatkozzon is akármelyik államtitkár avagy miniszter, mindig érezzük szavaiban a „hasalást”. Alighanem Matolcsy György gazdaságpolitikai szövegei a legkétségbeejtőbbek, hiszen folyamatos győzelmi jelentéseire naponta rácáfolnak a realitások – legutóbb például az Európa Tanács fogalmazta meg komoly kétségeit a magyar költségvetési pozíciók iránt.
Az alapkérdés tehát az, hogy a hatalmi arrogancián kívül rendelkezik-e más, építőbb jellegű attribútumokkal is ez a kurzus – vagy csupán arra volt érkezése, hogy közjogi erényeivel biztosítsa magának a remélt kormányzati öröklétet. Ami persze a Fidesz szemszögéből bizonyára méltánylandó törekvés, de mérhetetlenül kevés és kártékony az ország számára. Hiszen itt minden, magára valamit is adó politikai gondolkodó vitán felül elismeri, hogy valóban mélyreható változások nélkül a magyar „vircsaft” nem vihető tovább. Ám nincs mértékadó elemző, aki ne ismerné fel, hogy az Orbán-kormány szakmai felkészületlensége meg az ezt negatív hatásában megsokszorozó, zavaros politikai világkép és -magyarázat mennyire „diszfunkcionális”; hogy ellensége a társadalmi konstruktivitásnak, s a káoszba visz.
Mert a politikai akarnokság túlhajtott kultusza tövényszerűen szüli a szakmai tehetségtelenséget.
2011. 06. 10. (XV/23)
