Kereső toggle

Az orbáni determináció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az osztrák bulvárlapban, a Neue Kronen Zeitungban megjelent Orbán-interjúnak Magyarországon jobbára mindenki azzal a kitételével foglalkozik, miszerint a miniszterelnök „nem csinál titkot” abból, hogy kétharmados törvények révén akár a következő tíz kormány számára is lehetetlenné óhajtja tenni mai, saját gazdaságpolitikai koncepciójának későbbi megváltoztatását.

Ezt a deklarációt a honi kommentárok többsége úgy értelmezte, mint Orbán Viktor nyilvánvaló igénybejelentését az eljövendő negyven esztendő országlására – holott szavai inkább arra utalnak, éppenséggel az őt követő kormányok kezét akarja megkötni a most hozandó gazdasági törvényekkel; hogy azok, feltehetően nem élvezve többé a szükséges parlamenti fölényt, ne tudják majd átlépni a mai kurzus árnyékát.
A miniszterelnök elképzelése szerint tehát, ha pártja valamikor elvesztené is a választásokat, utódai hosszú sorát sikerül megbénítania, hiszen épp a mindent meghatározó gazdaságpolitikai kereteket készen kapják tőle, és azokon többé nem áll módjukban az aktuális társadalmi igények szerint változtatni. A dolog lényege ebben rejlik – vagyis a kormányzati önállóság preventív ellehetetlenítésében. Orbán meggyőződése, hogy az ország felemelkedésének záloga az ő gazdaságpolitikai krédójához mintegy örökkön-örökké való feltétlen ragaszkodás. Márpedig ez a hit legfeljebb a magánügy kategóriájában tisztelhető. Bárki képzelheti magát vátesznek, de a politikusnak ugyanakkor tisztában illik lennie lehetőségei határaival; nem terjesztheti túl azokat tényleges hatalma időkorlátain. Elvi alapon azért nem, mert a választások elvesztésével átadja a kormányzást egy új többség képviselőinek, akiknek immár a saját támogatóik által elfogadott érdekek és értékek jegyében kell cselekedniük. Ha ezt nem tehetik, maga a választás, a pluralizmus válik értelmetlenné.
Gyakorlatilag pedig azért képtelenség az orbáni determináció, mert ma senki sem  láthatja évekkel, mi több, évtizedekkel előre a világgazdasági folyamatokat, amelyektől a kényszerűen nyitott magyar gazdaság sohasem függetlenítheti magát. Annak ellenére sem, hogy Orbán Viktor szakadatlan szabadságharcot vív a nemzetközi viszonyokkal, szervezetekkel és cégekkel – anélkül persze, hogy ez a belpolitikai használatra szánt demagógia bármilyen reálhozammal kecsegtetne. Jó volna végre észbe venni, hogy a világtrendekkel egy ekkora méretű nemzetgazdaságnak nem szembeszállnia kell, hanem kreatívan alkalmazkodnia hozzájuk, különben félresöprik. Egyébként pedig látnivaló, hogy már most sem állja meg a helyét az orbáni szövegelés a „munkaalapú” gazdaság számunkra követendő eszményéről; legalábbis abban a kontextusban, amelyben ő ezt a fogalmat kibontja, semmiképp. A fizikai munka primátusát, a hagyományos értelemben vett, főként betanított munkára alapozott „termelést”, avagy az alacsony hozzáadott-értékű javak előállítását már Európa nagy és fejlett országai sem kultiválják, a kicsik meg végképp megértették, hogy csak a szellemi innováció tarthatja talpon őket. Magyarán: egyedül a tudásalapú társadalom magasan kvalifikált munkavállalói lendíthetik fel a nyersanyagszegény, energia-, és tőkehiányos Magyarországot – meg a minőségi szolgáltatóipar.
Orbán kedvenc mániája a spekulatív és a munkaközpontú gazdaság szembeállításáról csupán teoretikus, és alapjában politikai indíttatású blöff. A részvénypiacok világában persze a pénzügyi tranzakciók is „termelő erővé” válhatnak, egyben utat nyitnak a veszélyes spekulációk és a fedezetnélküli „buborékok” kialakulásának. Mindez azonban a globális szabályozás és kontroll gyengéiből vagy épp elégtelenségéből fakad, de nem kérdőjelezi meg magát a rendszert. Vagy ha mégis, akkor a tőkés világot, az egész kapitalista szisztémát kell odahagyni – amiben azonban aligha az a Magyarország lesz a példaadó, amelynek kormánya épp mostanában számolja fel a szociális piacgazdaság még maradék elemeit, és lényegében megtér az ellenzékben folyamatosan szidott, neoliberális szellemiségű, megszorító politikához. Mégpedig egyszerűen azért, mert másként nem képes teljesíteni az uniós konvergenciaprogramot – végső soron természetesen a nemzetközi pénzpiacok elvárásait. Ez a zord valóság, minden más csak üres szócséplés.
És éppen amiatt, hogy a külső tényezőket, másként: a fennálló, globális világrend akár alapvető, akár változó törvényszerűségeit respektálnunk kell, nincs aggasztóbb perspektíva annál, amit Orbán Viktor akar az országra kényszeríteni: tudniillik, hogy egy kiszámíthatatlan, kataklizmákkal terhelt világban megfosztja gazdasági alkalmazkodóképességétől. Aki ilyen mértékben elveszti a realitásérzékét, és ráadásul hatalmában is áll, hogy erre a vákuumra építse politikai praxisát, az a dolgok logikája szerint nem is tehet mást, egyszersmind nekiáll lebontani az alkotmányos jogállam garanciarendszerét. Abszolutizált küldetéstudatának útjában állnak azok a bizonyos fékek és ellensúlyok, nem lehet tekintettel a politikai méltányosság normáira, nem ismerheti el, hogy gondolkodásának önkörén kívül is létezik világértelmezés. Itt és most ez a demokrácia végét jelenti.
A Neue Kronen Zeitungnak adott interjú pontosan rávilágít, hogyan érti félre a miniszterelnök olyan alapfogalmak jelentését, mint amilyen a szabadság, a stabilitás és a biztonság. Elégedetten beszél arról, hogy az IMF-szerződés lejártával „egy jól védelmezett istállóból kimentünk a hidegre – vagyis visszatértünk a pénzügyi piacokra –, de ilyen a szabadság – mondja, és ekként fogalmazza meg a jövőre szóló reményeit. – Most minden attól függ, hogy a pénzügyi befektetők készek-e Magyarországon befektetni a pénzüket. Ehhez stabilitásra és bizalomra van szükség. Ha most hibázunk, senki nem fog megbízni bennünk.”
Ebben feltétlenül egyetértünk. De miért bíznának a befektetők egy olyan országban, amelynek kormánya épp most teszi lehetetlenné, hogy utódainak szabadságukban álljon megfelelni az eljövendő évtizedek szükségszerű kihívásaira?

Olvasson tovább: