A vérzivataros huszadik század hiteles tanújaként, a holokauszt túlélőjeként fel kell tennem a kérdést.
Díszes Országházunk ugyan jóval több mint száz éves már, de a demokrácia, úgy tűnik, mindmáig nehezen tudja belakni. A dualizmus egyik fellegvárának épült hatalmas palotánk büszke tornyai ugyanis többször ellenálltak már a haladás, a kor, a respublica szellemének.
Amire a rendszerváltáskor még senki sem számított, váratlanul az ezredfordulót követő évtized végén fölmerült a veszélye annak, hogy a második Magyar Köztársaság is a korábbi republikánus kezdeményezések sorsára jut, hiszen visszaszivárogtak az ódon falak közé az állampolgárok egyenjogúságát megkérdőjelező penészférgek, s a Tisztelt Ház előbb-utóbb, esetleg megint mások kárára képviseli majd egyesek privilégiumait. Az ugyanis, hogy a szentkoronás, árpádsávos és rasszista-gárdás, a Köztársasági Elnök úr által is hamisan esküvőnek minősített Jobbik-vezért és képviselőtársait a választók 15 százaléka bejuttatta az országgyűlésbe, ennek a riasztó térfoglalásnak az előjele.
Óriási a felelősség rajtunk, minden magyar állampolgáron. Meg a hatályos alkotmányra fölesküdött képviselők 85 százalékán. És a most alakult Orbán-kabineten mindenekelőtt. Ha nem szabunk gátat közös erővel a gazdasági, szociális és erkölcsi válsághelyzet nehézségei miatt tenyésző métely terjedésének, még az is előfordulhat, hogy olyan puskaporos hordóvá válhat ez a patinás épületegyüttes és vele szegény hazánk, amely Európa-ellenes, szélsőségesen nacionalista revanspolitikájával akár újra egymásnak ugraszthatja Közép-Európa sokat szenvedett népeit. A jugoszláv térséget nem is olyan rég elborított szörnyű tragédia nem elég mementó e veszély felismeréséhez?
Közös érdek tehát időben megkongatni a vészharangot, de az sem mindegy, hogy a külföld miként vélekedik rólunk. Bízik-e bennünk, vagy éppen tart tőlünk? Mindez az elkövetkező hónapokon sok múlik.
Most dől el, hogy bedőlünk-e a hazudozóknak, rágalmazóknak és testvért testvér ellen uszítóknak, hogy dugába dőlnek-e a rendszerváltó atyák szép álmai, tervei országunk felzárkóztatására és felvirágoztatására, vagy sem; hogy önhibájából dől kardjába nemzetünk, mint a II. világháború idején, vagy mégse.
Vigyázz és lármázz tehát magyar nép! Tanulj belőle, hogy a weimari köztársaságban is szabad választásokon jutott be a Reichstagba az őrület, s Hindenburg köztársasági elnök csakhamar Hitlert bízta meg, hogy megalakítsa azt a kormányt, amely nemcsak a birodalmi gyűlés épületét gyújtotta fel aztán, hanem csakhamar szinte az egész földet borította vérbe, lángba!
Ha itt még nem is tartunk, az új Arturo Uikat időben kell megállítanunk! Az állampolgári jogok korlátlan értelmezése nem vezethet még egyszer oda, hogy a demokrácia ellenségei trójai falónak használják, és azon keresztül készülhessenek megdönteni magát a népuralmat! A demokrácia nem dőlhet száz éven belül újra senki semmilyen fetisizált „jogába"...
