A sztyeppék örök elnöke
A cikkben szereplő, az ország parlamenti rendszerével kapcsolatos információk pontosításra szorulnak. A 107 tagú képviselőházban – Kazahsztán parlamentje kétkamarás, a madzslisz mellett az 1995-ben elfogadott alkotmány alapján a 39 tagból álló szenátus is létezik, melynek 7 tagját az államfő nevezi ki – 9 képviselő az etnikai kisebbségek képviselője, akik nem feltétlenül a kormánypárt, a Nur Otan („Haza Fénysugara”) párt tagjai, eltérően a képviselőház 98 tagjától. Említést érdemel továbbá, hogy Kazahsztán szuverenitásának kihirdetésére már 1990. október 25-én sor került. Ez a nap egyúttal az ország nemzeti ünnepe. Kazahsztán független országnak az 1991. december 16-án tett proklamáció napjával kezdődően tekinthető.
dr. Hamza Gábor
***
A kiegyensúlyozott értékeléshez hozzátartozik a kazahsztáni helyzetnek a hasonló helyzetű országokkal történő összevetése. Kofi Annan ENSZ-főtitkár a következőket mondta: „Kazahsztán a FÁK más országaitól különbözik abban, hogy ebben az országban béke, stabilitás van, és erőteljesen fejlődik a gazdaság. Kazahsztán példája lehet azoknak az országoknak, amelyek azt szeretnék elérni, hogy határaikon belül békésen egymás mellett éljenek különféle nemzetiségek, és amelyekben az etnikai sokszínűséget áldásnak, és nem átoknak tekintik.” Egy nemzetiségi, M. Z. Uvajszov, a Kazahsztánban lévő Dagesztáni Kulturális Központ képviselője, a Kazah Köztársaság Érdemes Tanára pedig ezt mondta: „Kazahsztán sajátossága az, hogy a köztársaság szuverenitása az egész lakosság egységére és teljességére, és nem egy kiválasztott népre irányul.” Ezt szem előtt tartva – talán meglepően hangzik –, de van mit tanulni Kazahsztántól.
Benkő István
Ami a Jobbik képviselőjelöltjeinek bemutatásából kimaradt
Szeretnék némi adalékkal szolgálni Gőbl Gábor zenei munkásságát illetően, aki az ez évi választásokon, Sopronban próbál mandátumot szerezni a Jobbik színeiben. Gőbl Gábor ugyanis annak a keresztényellenes nézeteket hangoztató Moby Dick thrash metal zenekarnak a basszusgitárosa, mely a kilencvenes évek közepén az alábbi dalszöveggel (Pokolrock) kívánt a fiatalság számára örökérvényű perspektívát kínálni: „Ha meghalok remélem a pokolra jutok / Nincs ott főnök és azt csinálok amit akarok / Lucifer a haverom lesz, és vele jót mulatok / Az ördöglányokkal kedvemre szórakozhatok / Ha egy angyalka repül arra, csak rámosolygok / És azt tehetem vele egyből, amit akarok / Cigi is pia is lesz bőven akár mindennap berúghatok / És Plútóval egy zenekart alapíthatok…”
A kilencvenes évek végén egyszer már feloszlott zenekar 2003-ban ismét nekiveselkedett, és Golgota című albumán immáron költői képekbe bugyolálta fentebb említett nézeteit: „Békesség szeretet advent / Kimondták ránk az áment / Golgota kereszt és gyarmat / Késpengén vérünk a harmat” (Ámen), valamint „Ezerszer széttépett, halott szavakban / Kárhozat vár nem a megváltás / Irgalom helyett kínok / Golgota és kereszthalál” (Te vagy a kezdet, de enyém a vég).
A Jobbik portálon is olvasható, nemrégiben készített [origo] interjú tanúsága szerint, mikor megkérdezték Gőblt, hogy akár képviselőként is folytatná-e pályafutását a Moby Dickben, ő így felelt: „Természetesen! Hiszem, hogy mindkét tevékenység összeillesztethető egymással. A rockzene zászlaja után most a nemzet lobogóját kell magasra emelni, számomra mindkettő egy életre szóló küldetés.” Mindezekről nekem a szintén Moby Dick, A politikus című dalának kezdeti strófái jutnak eszembe: „Ismersz jól, régóta itt vagyok / Az autóm, a lelkem fekete…”
egy magyar rockrajongó és választópolgár
Hihetetlen India
Az egyébként nagyon szimpatikus interjúalanyuk egyik állítását szükségesnek érzem kiegészíteni: „Hiszünk a vallások szabadságában és védelmezzük a kisebbségeket.” Elhiszem, hogy az elhangzott elképzelés tükrözi az indiai állampolgárok mérsékelt többségének akaratát, azonban amióta az 1980-ban megalapított, szélsőséges nacionalista és vallási nézeteiről ismert Bharatiya Janata Párt (BPJ) egyre népszerűbb, és 2008-ban több tartományban megnyerte a választásokat, az indiai keresztények egyre nehezebben tudnak érvényt szerezni az indiai alkotmányban garantált jogaiknak. Karnataka tartományban 2008-ban például 112, 2009-ben 72 pogromszerű keresztényellenes támadást jegyeztek fel. India történelmében a legnagyobb keresztényellenes erőszakhullám 2008-ban volt Orissa államban, ahol 110 keresztényt gyilkoltak meg, 4500 épületet romboltak le és 54 ezer ember menekült el.
2008-ig is köztudott volt, hogy a rendőrség általában nem tesz túl sok erőfeszítést a keresztények emberi jogainak védelmére (panaszaikat nem veszik fel, támadóik ellen nem indítanak eljárást stb.), de ahol erős a BPJ, ott rendszeresen fordul elő, hogy a rendőrök burkoltan vagy nyíltan együttműködnek a terrorcsoportokkal. Például idén február 1-jén keresztényellenes támadásra került sor egy Suntikupa nevű faluban (Karnataka tartományban): a támadás célja egy helyi evangéliumi gyülekezet, a Bereka Gospel Church volt. A védelemért a helyi rendőrséghez forduló 11 keresztényt (egyszerű falusi napszámosok) letartóztatták, és állítólag addig kínozták őket, míg maguk ellen terhelő vallomást nem tettek, majd február 4-én óvadék, illetve pénzbírság kifizetése ellenében helyezték őket szabadlábra.
A strasbourgi székhelyű Open Doors keresztény emberi jogi szervezet 2009-es évi beszámolója szerint India a 26. helyet foglalja el (összehasonlításképpen Kína a 13. helyen áll), és megelőz olyan térségeket, mint Észak-Nigéria vagy Észak-Szudán! Indiában a keresztények túlnyomó része érinthetetlen/dalit, ez a tény tovább nehezíti társadalmi elfogadásukat, tehát összetett kisebbségi kérdésről van szó, mivel a dalitokkal szembeni erőszak évszázadok óta büntetlen marad.
A tények sajnos könnyen megcáfolják a nyugati közvéleménynek szánt, az indiai társadalom hagyományos toleranciájáról szóló könnyű PR-fogásokat.
Fréchet Tímea
A bölcsek köve
Az Amerika legjobb tanárának tartott Jamie Escalante már kilenc éve sikeres matematikatanár volt Bolíviában, amikor harminchárom évesen családjával átköltözött Kaliforniába. Ahhoz, hogy állást kaphasson, nemcsak minimális angolnyelvtudását kellett felfejlesztenie, de újra el kellett végeznie a tanárképző egyetemet új hazájában is. Negyvenhárom éves volt, amikor megkezdhette munkáját Los Angeles legrosszabb hírű középiskolájában (Garfield High School). A lerobbant intézmény kezelhetetlen diákjairól és kábítószerügyeiről volt ismert. A tanárok egyöntetű véleménye az volt, hogy alvilági bandákhoz tartozó diákjaik egyszerűen „taníthatatlanok”.
Escalante azonban egy sajátos módszerrel foglalkozott az ifjakkal; látta bennük a tehetséget, és el akarta náluk érni, hogy képességeiknek megfelelően teljesítsenek. Így bíztatta diákjait: „Mindent képes vagy megtenni, amit igazán akarsz. De hinned kell abban, hogy képes vagy rá.” Szerinte a tanár feladata elsősorban az, hogy létrehozza a diákokban azt, hogy higgyenek saját képességeikben, higgyenek abban, hogy a legmagasabb szintű teljesítményre is képesek, továbbá ellássa őket mindazzal az útmutatással, amire a sikerhez szükségük van. Amikor 1982-ben tizennégy középiskolás diákja kiváló eredménnyel oldotta meg a legszigorúbb főiskolai szintű matematika vizsgatesztet (Advanced Placement exam), az amerikai Oktatásügyi Vizsgabizottság csalást gyanított, annyira hihetetlennek tűnt, hogy ezekből a szegénynegyedbeli gengekből bárki is képes lenne ilyen vizsga megírására. A diákok azonban be akarták bizonyítani, hogy nem csaltak, így pár hét múlva megírtak egy újabb tesztcsomagot, amelyet ismét sikerrel teljesítettek. Onnantól kezdve minden évben ’top class’ diákok jöttek ki az intézményből.
Egyik interjújában így foglalta össze sikerének a kulcsát: „szeretned kell a szakmádat, és szeretned kell a diákjaidat”. Ha a hazai reform eredményeképpen legalább ez megvalósul, az oktatás gyökerét jelentő pedagógusképzés óriási előrelépést könyvelhet el.
Szász Ramóna
gimnáziumi tanár, Budapest
Látta a láthatatlant
Nagyon köszönöm a modern Izrael megálmodójáról szóló életrajzi összefoglalót. Mint a bibliai próféciákban hívő keresztény külön örömömre szolgál a cikkben említett William H. Hechler mellé egy másik keresztény cionista, az amerikai William Eugene Blackstone nevét is megemlíteni, aki miután 1888-ban lányával a Szentföldre látogat, teljes meggyőződéssel hirdeti, hogy az üldözött oroszországi zsidóknak (körülbelül 2 millió) vissza kell adni Palesztinát. 1890. nov. 24–25-én Chicagóban az Első Metodista Episzkopális Egyházban Izrael múltja, jelene és jövője címmel konferenciát tart keresztény és zsidó résztvevőkkel, ahol megfogalmazzák az erről szóló cionista Blackstone Memorial iratot, amit 5 nagyvárosban aztán körbehordozva (Boston, Baltimore, Philadelphia, New York és Chicago) 413 prominens keresztény és zsidó személy ír alá, (például a következő elnök: William McKinley, olyan pénzemberek, mint John D. Rockefeller és J.P. Morgan, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának elnöke, a Kongresszus több tagja, olyan nagynevű újságok szerkesztői, mint a New York Times, The Boston Globe, Chicago Tribune, Philadelphia Inquirer, Washington Post, ezen kívül sok egyetemi vezető, polgármesterek, a törvényhozás és az üzleti világ neves képviselői). Blackstone 1891-ben a Blackstone Memorialt petícióként benyújtja Harrison elnöknek, amiben többek közt felveti, hogy azok a hatalmak, amelyek az 1878-as berlini kongresszus során döntöttek a törököktől elvett Balkán sorsáról (megalakult Szerbia és Bulgária; Románia, Montenegro és Görögország is visszakapta területeit), miért nem adják vissza Palesztinát a zsidó népnek, hiszen „a nemzetek Isten általi felosztása alapján az az ő hazájuk, elidegeníthetetlen tulajdonuk, ahonnan őket erőszakkal űzték el”.
Dr. Mihály Sándor
Trianon és a magyar néplélek
Hódi Sándor azt állítja, hogy Trianonról, noha látszólag szólásszabadság van, „valamennyi úgymond mértékadó fórum csak nagy körültekintéssel és szóvirágokkal beszél”. Szerintem Magyarországon ma teljes a szólásszabadság, (ezen a véleményen van például az amerikai (Freedom House és az amerikai külügyminisztérium is), Trianonról pedig csak az nem beszél, aki rest beszélni róla. Nagy nemzeti sérelmünkről a tudósok, a publicisták rendszeresen, alaposan, elemzően írnak, beszélnek, sőt, egyes szélsőséges politikusok még uszításra is felhasználják ezt a témát.
Jeszenszky Géza azt állítja, hogy a statisztikai adatok szerint Magyarország lakosságának közel a fele nem tud semmit arról, hogy határainkon túl is élnek magyarok. Ekkora képtelenséget már régen olvastam. Kezdem azzal, hogy eleve nem lehetnek statisztikai adatok, mivel a népszámlálások alkalmával – eléggé el nem ítélhető módon – erről elfelejtették megkérdezni a lakosságot. Erről legfeljebb csak felmérések, becslések lehetnek. Kategorikusan nem hiszem azonban, hogy létezik olyan valamennyire is megbízható felmérés, amely ma, 2010-ben ezt az eredményt hozná ki. Szerintem még a Trianonról szemérmesen hallgató szocialista rendszerben is a lakosságnak legalább a háromnegyede tudott arról, hogy a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján és a Vajdaságban élnek magyarok. Ma pedig meglepődnék, ha a magyar lakosságnak legalább a 90-95 százaléka nem tudna erről.
Boros Oszkár, Budapest
Éhező gyerekek, kövér kutyák
Nevezett írásuk a szégyenletes valóságot tükrözi. Szinte naponkénti tapasztalatom az, hogy a gyermekeket semmire nem becsüli az emberek jó része. Ha az utcán mögöttem azt hallom: „gyere, drágám, sietünk, gyere anyucihoz”, biztos, hogy kutyához beszél az illető. Nagyon ritkán utazom busszal, de ha mégis, nem volt még olyan alkalom, hogy valaki ne jegyezte volna meg: „mégiscsak tarthatatlan, hogy a babakocsisok kényelmesebben elférnek a buszon, mint mi”. Kéretlenül mondják a véleményüket, ha baba nyűgösködik a járművön, boltban, postán: biztos fázik/melege van /szomjas/éhes/álmos/fáradt, rosszabb esetben el van kényeztetve/ milyen hisztis; azt sugallva, hogy én, az anyja nyilván nem tudom, mi a baja, de legfőképpen azért, hogy hallgattassam már el, hiszen vegyem már észre, mindenkit zavar a nyafogása. De ha felszáll valaki kutyakosárral a kezében, rögtön hárman ugranak fel, hogy a tündi-bündi kutyuli-mutyulival le tudjon ülni, és ha éktelenül ugat, az senkit nem zavar.
Rózsahegyi Emőke, Budapest
