A Tanulóprés avagy
„Tévedhetetlen” tanárok, „hülye” diákok című írás olvastán elgondolkodtam.
Lám-lám, ilyen lenne a magyarországi pedagógus gárda (netán vörös gárda) mind
egy szálig? Aki a kádárista rendszeren szocializálódott, vajon kádárista
pedagógus (szülő, diák, újságíró) is volna egyben? Bár sem hajlott korúnak, sem
kiöregedő félben lévőnek nem érzem magam, úgy emlékszem, hogy néhányan épp a
kádárizmus alatt lettünk antikádáristák, amikor az még veszélyes volt, és nem
divatos. A leírtakat többször elolvasva, úgy vélem, a szerző „tényfeltárása”
meglehetősen hiányos, kissé elfogult. „Magyarországon kiöregedőben van a tanári
szakma, női túlsúllyal, rugalmatlan struktúrával, kádári reflexekkel” sugallja a
mottó. Lehet, hogy e sötét szemüveg nem a szerző sajátja, csupán
rábiggyesztették, ám egy ilyen színvonalas hetilap hasábjain illendőbb lenne
elfogulatlanul, hitelesen, tárgyilagosan és talán árnyaltabban fogalmazni.
Ha visszatekintek a kádárista, uniformizált iskola ismérveire, sok minden
eszembe jut: a megfélemlítettség, a jellemtelenség, a besúgások, a totális
kontroll családlátogatásokkal fűszerezve, amikor a tanár még az ágyunk alá vagy
az asztalfiókjainkba is benézhetett (büntetlenül), a számon nem kérhető pofonok
és körmösök, a kötelező iskolaköpeny, mozgalmi élet és tagság (kilépési
retorziókkal), a megmásíthatatlan jellemzések, megbélyegzés gyanánt az óvodától
az egyetemig (sőt), az örökre elvágott életpályák. Egy körzet, egy választható
iskola, egy tankönyvcsalád, egy idegen nyelv.
Ma is így lenne?
Bizonyára van, ahol igen, de nem általánosítanék, hiszen a valóság ma már ennél
sokkal színesebb. A külföldről visszatérő diplomacsemeték is megtalálhatják a
palettán azt az iskolatípust, ami attitűdjüknek megfelel, sérelmeikkel pedig
bátran fordulhatnak az ombudsmanhoz.
A gépezet régóta recseg-ropog, de nem hiszem, hogy ezért a tanárok lennének a
felelősek, még ha állandóan rájuk sózzák is a bűnbak szerepét. Jó hír, hogy
valaki így szívén viseli a magyar oktatásügy helyzetét a tanár-diák
konfliktusokat is beleértve, de érdemes lenne tüzetesebben megvizsgálni a
háttérben húzódó mozgatórugókat művelődésügyi, oktatásügyi, pénzügyi
(finanszírozási, bérezési) és nem utolsósorban szociológiai szempontból.
Feltárni az átlag magyar diák családi hátterét, az átlag magyar családok
állapotát, a pedagógusok munkáját hátráltató temérdek adminisztrációt, a szinte
évről évre változó és gyakran a tankönyvekkel és a munkaerőkereslettel
diszharmonizáló követelményeket, az újabb és újabb értékelési módokat. Nem
beszélve arról a kíméletlen kritika-, szitok- és pletykaáradatról, ami
folyamatosan a pedagógusok nyakába zúdul. Aki hosszabb időt töltött el ezen a
pályán, nagyon jól tudja, hogy nemcsak a cikkben említett diáksérelmek hangzanak
el, hanem a tanárokat is bőségesen érik megalázások, fenyegetések, sőt ma már
testi sértések is. Ismertem olyan pedagógusokat, akik emiatt hagyták abba, és
ismerek olyanokat, akik magán- és családi életüket háttérbe szorítva továbbra is
szeretik, támogatják, segítik a tanulási és egyéb nehézségekkel küzdő diákokat,
s természetesen – ha szükséges – véleménynyilvánításukat korrigálják.
Végezetül a „női túlsúly” miatt, vagyis az oktatás elnőiesedéséért végképp nem a
pedagógusokat hibáztatnám, hanem épp azt a kádárista szemléletet, ami olyan
fizetést kínált és kínál, amellyel sikerült elüldöznie a legtöbb férfit a
pályáról. A szerző által említett pozitív iskolapéldákban (az USA-ban,
Kanadában) és Európa számos országában nyilván e téren is más a helyzet. Az
újságcikk alcímével és befejező gondolatával párhuzamosan szintén felmerülhet a
kérdés: a „Tévedhetetlen újságcikkek” és „
tanárok” között is nehéz lenne az
átjárás a mai magyar viszonylatokban?
Tisztelettel: Kajdi Zsuzsa
2007. 04. 27. (XI/17)
