Kereső toggle

Két nemzedék

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan áll a nagy port vert vitához a 78 éves apa – és 55 éves fia?

Én nem „Szabó”-dom tükörbe nézni…

Belefeledkezem a „Képesi” fedőnevű fiatalembernek a Szolgálat számára írogatott jelentéseibe. Óhatatlanul az jut eszembe, amikor eredetileg történésznek indult fiam – még egyetemi évei során – kutatott az ötvenes évek ifjúsági mozgalmának iratanyagában, s a hajdani Diákszövetség főtitkárhelyettesének a hivatalos levelei és helyzetjelentései meg tervei alatt vagy felett szerzőként rábukkant az én nevemre. Hogy kinevette az ott használt politikai bükkfanyelvet és a látóköröm laposságát, primitív voltát! Nem tagadom, megsértődtem faragatlan viselkedésén. A felszabadulást követő első évekre, a szabadság, a földosztás, a fényes szelek s a munkás- és parasztgyerekek fantasztikus esélykorszakára ugyanis csak lelkesedéssel szerettem visszaemlékezni, a mozgalmi dalok máig visszhangzanak a lelkemben, és úgy vélem még most is, hogy azóta sem voltam olyan boldog és reményektől duzzadó, mint az akkori szegénységünk közepette. Egyszerűen nem akartunk tudomást venni annak hamarosan kiütköző fonákjairól, terrorisztikus vonásairól. Még az ÁVO-ra is sokáig úgy tekintettünk, mint a Kommunista Párt (és a munkásosztály) „öklére”, ahol „megbízható, jó elvtársak dolgoznak”. 

A Filmművészeti Főiskola Máriássy-osztályáról készült pártos „hangulatjelentéseket” és személyeskedő információkat, „éber” káderjellemzéseket és bárgyú propozíciókat olvasva azonban – annak ellenére, hogy szerencsémre engem tudtommal senki sem próbált ügynökké tenni – már-már magamra ismertem mégis. És azon kezdtem borzadva csodálkozni, hogy miképp úsztam meg a történelem hínárjába való gubancosabb beletekeredést éppen én?

Én, aki a Palesztinából hazahívott, s rajongva szeretett saját testvérbátyám „tisztázása” végett bizalmas levéllel fordultam a nagybetűs Párt káderosztályához (hogy odakint ugye nem szervezték be…), s ennek kivárásáig, átmenetileg megszakítottam vele (és édesapámmal is) minden kapcsolatot? Ami biztosan hozzájárult ahhoz, hogy „szoros megfigyelés” alá vonták a bratyót, s évekig annyira megkeserítették az életét, hogy a nyomozójától nyíltan megkérdezte: nem felelőtlenség-e tőle ilyen körülmények között gyermeket nemzeni fiatal feleségének? Még az a szerencsém, hogy 1953, a Nagy Imre-i első olvadás és 1956, a piros pártkönyvem elégetése után észhez tértem, és aztán a bátyámból is, és apám lelkéből is ki tudtam simogatni az általam okozott fájdalmat az utóbb megadatott békésebb évek során.

Csak azt ne higgye bárki, hogy ez a számvetés olyan egyszerű dolog. Mert a fortélyos félelemnél is nagyobb rendező erő a hit sugallta tévesztés, önmagunk jószándékú félrevezetése, mert ez ellen ki tudja, miként lehet védekezni valaha is.

Fekete János

Ügynöksirató, avagy a demokrácia bölcs következetessége

Valójában miről szólt a most „zajlott” ún. Szabó István-ügy? Az ez ideig kizárólag (és okkal!) becsült zseniális filmalkotónk munkásságának értékéről, illetve megbélyegzéséről, mert tizenkilenc évesen belehanyatlott az ügynökké alacsonyításba, avagy arról, hogy miként gyötörték-zsarolták a diktatúrák a belső használatra szánt titokszolgálataikkal polgáraikat, és hogy e jelenség tanulságaival mit kezdjünk ma, valamint hogy ezzel az egésszel mi módon, miféle reakciókkal szembesülünk mi valamennyien? 

Lehet-e ezekről a kérdésekről konkrét történetek nélkül közelmélkedni? És lehet-e az ide tartozó konkrét történéseket feltárni az ezeket dokumentáló iratok köz elé engedése nélkül? 

A nemzedéki viszonyokat és az egyéneket terhelő társadalmi-történelmi eredetű lélekmérgek, személyiségbántalmak, jellemcsonkulások közömbösítésére-gyógyítására szükség van-e efféle közös bölcselkedésekre és a vonatkozó-vonatkoztatható fájdalmak, sérelmek, szégyenek őszinte és nyilvános megosztási-megvallási lehetőségeire, amikor is az értelmezés, a vezeklés és feloldozás szempontjai az irányadók?

Babarczy Eszter a „Rokonok” c. film díszbemutatója kapcsán írta, hogy a Szemle közönségét zavarba ejtette a főhős öngyilkossága (holott ez „szöveghűség” volt az adaptált Móriczhoz). Tudniillik – szerinte – szinte az egész mai Magyarország egy kollektív morális „szürkezóna”, ahol értelmetlen és érthetetlen (sőt: értetlenséget, zavartságot, tagadást, elfordulást kiváltó), nem pedig katartikus egy ilyen végkifejlet. Igaza van, de én továbbmegyek. Szabó István – művészi halhatatlansága dacára – maga szürkezóna! Tragédiája, hogy megtestesíti azt (is). Mert mi is az az ún. kollektív morális szürkezóna? Fogalomtáramban ez egy olyan senkiföldje, amelynek világában összemosódik az etikus és az etikátlan, megkülönböztethetetlenül egymásba olvad a jó és a rossz. Ebben a világban nincs szabad választás, ugyanis a kisebbik rossz, a bocsánatosabb bűn kényszere uralkodik. Nincs igazi hitelesség, a figurák feszengenek magukra kényszerített-kényszerült köntöseikben, a jóra törekvők is álarcban, hamis szerepekben jelennek meg. A bizalom, a szabadság győzelmére áhítozók valóságos, mindennapi viszonyaikban egymással szemben mélységesen bizalmatlanok. Mindezt tényleg félelmetes tökéletességgel ábrázolja Szabó István. Viszonyulhatunk részvéttel – és köszönettel! – az efféle nagysághoz. Mindazonáltal kioktatni minket nincs illetékessége.

Játszunk a képzeletünkkel! – keserű-humoros áthallás: Mikszáth: Új Zrínyiász. Az Örökkévaló úgy dönt, hogy szoros kivételképpen máris feltámasztja a mártír Nagy Imrét és hóhérbíráját, Vida Ferencet. Az előbbit jutalmul, hogy megízlelhesse a nemzet háláját, az utóbbit pedig büntetésből, hogy elszenvedje a neki kijáró elmarasztalást. Vajon mi módon fogadnák a médiában az illusztris vendégeket? Jelen állapotainkban teljesülne az isteni akarat?

Fekete György mentálpedagógus

Olvasson tovább: