Kereső toggle

Van-e iránya a hazai politikának?

Azok a boldog 90-es évek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Néhány hónapnyi távolságban a 2006. évi választásoktól talán nem érdektelen, ha elgondolkodunk azon, hogy vajon van-e valamiféle kirajzolódó iránya a jelenlegi politikának. Nem pusztán az a kérdés, hogy melyik politikai tábor győz jövőre, hanem mindenekelőtt az, hogy bárki győzzön is, milyen új iránya lehet a politikai és gazdasági folyamatoknak.

Talán abból érdemes kiindulnunk, hogy egyre inkább úgy látszik: az 1989– 1990-es rendszerváltás számos vívmánya teljesítette "küldetését", a továbbiakban új elvi alapok és gyakorlati kompromisszumok kialakítása szükséges. A politikában mindig szükség van "szent tehenekre", s valamennyiünk számára ilyen volt (s nagy részben a továbbiakban is ilyen marad) a rendszerváltás. Ekkor jöttek létre azok a jogi-intézményes keretek, amelyek az átmenet első korszakának legfőbb elemei voltak, és jó volt, hogy ez így volt.



A múltnak már háttal, de a jövőt még nem látni Fotó: Somorjai L.

Jó volt, hogy az átmenet idején a rendszerváltó elitek képesek voltak megegyezni, hogy milyen államformánk legyen. Jó volt, hogy dűlőre jutottak egymással a köztársaságielnök-választás módját illetően. Az sem vált hátrányunkra, hogy rövid viták után megegyeztek abban, hogy egykamarás parlamentünk legyen. Jó, hogy elfogadtak egy új választójogi törvényt, de nagyjából ugyanabban az időben egy párttörvényt is. Jó, hogy létrehozták az Alkotmánybíróságot. Nem bírálhatjuk különösebben azt a szándékot sem, amely – 1990 tavaszán – az úgynevezett paktumban testesült meg. És sorolhatnánk még tovább a végtelenségig mindazokat a törvényeket, intézkedéseket és újonnan létrehozott intézményeket, amelyek átsegítettek bennünket a rendszerváltás fájdalmas és egyben örömteli periódusán. Ma már nem lehet kétségünk afelől, hogy mindezek leginkább egy célt szolgáltak, azt, hogy az új magyar demokratikus köztársaság szilárd jogállammá és kormányozható demokráciává váljon. Minden az új rendszer és a kormányzóképesség megszilárdítását szolgálta.

Most persze annak kéne jönnie, hogy 2005-re a régi keretek jórészben érvényüket veszítették. Ilyen drasztikus következtetésre természetesen nem jutnék, arra azonban igen, hogy ismét szükségessé válik az irányok meghatározása. A magyar demokrácia tizenöt éve létrehozott erőforrásai kimerültek, a keretek igen nagy mértékben kiüresedtek, a demokratikus mechanizmusok akadoznak. Végső soron a rendszert kell újra stabilizálnunk.

Nem arról van szó, hogy megváltozott volna a magyar emberek, választópolgárok demokráciába vetett hite. A demokratikus berendezkedésnek ma nincs semmiféle alternatívája. Sokkal inkább arról van szó, hogy a helyzet változott meg. A legfőképpen abban a tekintetben, hogy Magyarország immáron az európai közösség szerves része. 1990-ben még nem tudtunk azon gondolkozni, hogy milyen lesz, milyennek kell majd lennie egy európai Magyarországnak. Akkor még csak azt tudtuk végiggondolni, hogy milyen legyen egy már nem szovjet érdekeltség? korai demokrácia. Az átmenet korának elitjei – azt hiszem – nagyon pontosan végiggondolták, hogy egy korai demokráciának elsősorban stabilnak kell lennie. El kell reteszelnie az utat visszafelé, és egyben nyitnia kell a jövő felé. A jövő felé nyitást pedig úgy tartották elérhetőnek, hogy az új kormányokat lényegében leválthatatlanná tették. 

Az első porszem Medgyessy Péter lemondatásakor került a gépezetbe, de ne legyünk naivak: itt nem elsősorban Medgyessy személyes kvalitásairól volt szó. Szerte a volt szocialista országokban bekövetkezett, ami nálunk is: körülbelül tíz-tizenkét évig bírták az új elitek a maguk által diktált tempót. Körülbelül ennyi ideig voltak képesek biztosítani a stabil kereteket, köztük a – minimum – négyéves kormányzati ciklusokat.

Az utóbbi néhány évben azonban – mutatván, hogy nem személyekről, hanem átfogóbb problémáról van szó – felbomlott ez a rend. 

S a korábbi rend azóta sem állott helyre. Mert nem lehet kétségünk afelől, hogy hiába tudta például stabilizálni úgy-ahogy Gyurcsány Ferenc az MSZP-t és az általa dominált kormányt, ez a mostani helyzet nem hasonlítható a kilencvenes évekhez, beleértve a Fidesz – 2002-ig tartó – kormányzását is. Ma a leginkább a stabil perspektíva hiányzik, az, ami talán a legfontosabb éltető eleme volt az átmenetnek. 1990-ben nem tudtuk, hová fog kifutni a demokratikus kísérlet, de biztosak voltunk abban, hogy csak jobb lehet, mint az a korszak, amelyet meg kívántunk haladni. Ma az egyik leginkább inflálódó fogalmunk a stabil jövő. Mondjuk ki: egyáltalán nem biztosak a keretek, egyáltalán nem tudjuk pontosan, mi fog következni. Azaz lényegében csak most kezdünk ismerkedni a nyugati típusú demokratikus piacgazdaságok globális (nem csak a pozitívumokat magában foglaló) hatásával.

Talán nem mennék addig, mint Tony Blair főtanácsadója, Anthony Giddens, aki azt mondta: recseg-ropog az egész demokratikus rendszer. Persze ő sem arra gondolt, hogy szétesik, hanem arra, hogy nagyon új dolgok vannak készülőben. S ebben igaza van. Az 1990-ben nagyon is alkalmasnak, megfelelőnek látszó politikai intézményrendszer mára már nem innovatív, nem nagyon képes a megújulásra. Ezért is követelik egyre többen például a kisebb parlamentet. Csakhogy – ne legyen kétségünk – a parlament mérete csak egy eleme az egész demokratikus intézményrendszernek. Létszámának csökkentése (ami önmagában is horribilis alkuk elé fogja állítani a szereplőket) még nem fogja megoldani a tengernyi sok problémát. A magyar társadalomban ugyanis időről időre felbukkannak olyan vélemények, amelyek egy második kamarát szeretnének. Aztán szorosan ide kapcsolódik a köztársasági elnök megválasztásának módja. Nem hinném, hogy az 1989 őszén – népszavazással – eldöntött technika egyszer és mindenkorra megoldotta volna ezt a kérdést. Nem beszélve arról, hogy az MSZP tizenhat éve erőteljesen forszírozza a nép általi választást. Semmi garancia nincs arra, hogy 2010-ben (vagy még inkább 2015-ben) a mostani szabályok szerint fogunk elnököt választani.

Miért is jutott eszembe mindez? Nos azért, mert ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy van-e valamiféle iránya a hazai politikának, akkor a választ onnan kell kezdenünk, hogy ez az irány azért olyan homályos, mert a politikai riválisok mindegyike érzi: nem átlagos kihívások előtt állunk. Közéletünk hangneme, stílusa azért olyan lobbanékony, mert egyre feszítőbb az ellentmondás az intézmények diszfunkcionalitása, az új feladatok megoldására való képtelensége és az egyre nagyobb társadalmi várakozások ("Oldjátok már végre meg a dolgokat!") között. A politikai elit persze soha nem tudja en bloc "megoldani" a dolgokat, de – ha nem akar csúfosan lebőgni – úgy kell tegyen, hogy igenis megoldja őket.

Ha a 2006. évi választások kilátásait latolgatjuk, nem árt a fentieket szem előtt tartani. Azt már mindenki tudja, hogy – Eötvös Józseffel szólva – "Magyarország nem maradhat jelen állapotában". Csak éppen a "jövő Magyarországáról" tudunk kétségbeejtően keveset. A politikával már most is hadilábon álló széles tömegek pedig talán el se tudják képzelni, hogy most jön még csak a java, hiszen a rendszerváltás egy sor területet "békén" hagyott. Akár Gyurcsány győz, akár Orbán, a magyar demokrácia többé nem lesz a "boldog" kilencvenes évek.

Olvasson tovább: