Kereső toggle

A szólásszabadság kijelölt hősei

Kileng a Foucault-inga

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagy port vert fel az elmúlt héten az Al-Dzsazíra Magyarországgal foglalkozó összeállítása, amelynek főszereplői honi szélsőjobboldali és radikális csoportok voltak.
(Al-Dzsazíra filmszínház. Hetek, 2005. augusztus 19.) Az érintettek egy része azóta elhatárolódott a filmtől, készítője nyilatkozatban szögezte le, hogy ő, aki több éve él Magyarországon, természetesen tisztában van azzal, hogy ezek a csoportok a kisebbséget képviselik. Az elemzések többsége azzal foglalkozik, hogy vajon mi lehetett a katari csatorna célja a filmmel, de legalább annyira érdekes (ezzel összefüggésben is) a Bácsfi Diána által büszkén felvállalt szimpátia a dzsihád iránt.

A szélsőjobboldali náci eszmék nyugati támogatói mindig is természetes szövetségesükként tekintettek a dzsihádizmusra, az iszlám terrorizmusra. A mostanában éppen Fallaci, amúgy az egész kereszténység ellen hadat viselő Adel Smith is egy skót exszínész által alapított náci szervezetben kezdte pályafutását, s a harmincas években a német orientalista, Sigrid Hunke érdeklődését sem az arab–iszlám történelem, költészet, a vallástörténet, vagy az arab nyelv rejtelmei keltették az iszlám iránt. A totalitárius eszmék híveit és az iszlám szélsőségeseit két közös elv és közös cél helyezi egy platformra: az antiszemitizmus és a Nyugat-ellenesség. A pikáns szövetséget találóan jellemzi az újdonsült mondás: úgy néz, mint skinhead az arabra egy Izrael-ellenes tüntetésen. Merthogy a szélsőjobb természetesen arabgyűlölő is, de az "ellenségem ellensége a barátom" elve mégis-csak összeköti a csak látszatra összeköthetetlent. 

Ez az elv azonban a szélsőbal, sőt sokszor a balliberális oldal számára is vezérelv
(Szentségtelen szövetség. Hetek, 2005. július 22.). Azonban míg a szélsőjobboldal képviselőit Nyugat-szerte kizárják a jobb társaságokból, addig az "elfogadhatatlan gondolat" könnyen mainstream lesz, ha egy kommunista vagy baloldali személyiség fogalmazza meg. Noam Chomsky könyveit ájult tisztelet fogadja, holott a felszínen "csak" Amerika- és Izrael-ellenes kirohanások az egész nyugati civilizációt kikezdik. Sokak számára Che Guevara egy szimpatikus, tragikus hős, és "jópofa", hogy Oliver Stone Castróval, és Castro Kubájával kokettál. Hősöknek számítanak az iraki, a palesztin terroristák, de teljesen felesleges bonyolult pszichológiai magyarázatokba bocsátkozni arról, hogy a nyugati ember túl racionális, túl kiszámított világában hiányzó hősök iránti nosztalgiából fátyolosodik el például Ken Livingstone londoni polgármester szeme, amikor "megérti" a terroristákat, vagy a békeaktivistáké, amikor Arafattal borultak össze. Susan Sontag magas IQ-jával nagyon jól tudta, hogy mit ír, amikor szeptember 11-e után védelmébe vette Mohamed Attát és társait, a terroristák hősiességére hivatkozva.
(Egy írástudó felelőtlensége. Hetek, 2005. január 5.) Látta a valódi hősöket – a rendőröket, tűzoltókat, mentősöket, akik munkájukat végezve, életek mentéséért – és nem az ölésért – áldozták életüket, vagy a WTC dolgozóit, egyszerű átlagembereket, akik egy munkatársuk mentése közben haltak meg, ahelyett, hogy elmenekültek volna, míg ezt biztonságban megtehették. Látta a higgadtan buszra váró, a merényletet méltósággal fogadó New York-iakat is, de Sontag nem értékelte az ő valódi hősiességüket, és esete nem kivétel. Azok, akik megértik és méltatják az öngyilkos merénylőket, Sontaghoz hasonlóan nem értékelik a londoniak, az egyszerű izraeli polgárok, az iraki választási irodák előtt álló irakiak, a merényleteket megakadályozók hősiességét. Mintha az, aki nem rombolni, ölni akar, nem lehetne hős. Érdemes megnézni, hogy kik számítanak a szólásszabadság hőseinek a nyugati baloldal számára. Salman Rushdie? Nem, vagy csak valahol a századik helyen. A börtönben sínylődő kubai ellenzékiek? Az Iránban börtönre ítélt újságírók, a nők jogaiért harcoló iráni, afgán, szaúdi nők és férfiak? Nem, nekik gyakran még a nevük sem fontos a média számára. A szólásszabadság hőse Michael Moore, mert utálja Busht, és a hülye fehér embert. Moore a hős, aki mindezt szabadon leírhatja, és jól is keres vele. Akárcsak a másik, több rangos díjjal kitüntetett filmes hős, az izraeli arab Muhammad Bakri, aki szabadon mondhat el filmjében már ezerszer megcáfolt hamis mítoszokat. A sajátos logika szerint ők vállaltak kockázatot, nem Rushdie, vagy a kubai és iráni ellenzékiek. 

Önmagában persze az is elég riasztóan hangzik, ha valóban a nyugati kultúrából állítólag már kiveszett érték, a hősiesség keresése vonzana egyeseket az iszlám terrorizmus felé. Mert milyen értékítélet tartja hősiesnek a pusztítást, a gyilkolást és nézi le, vagy nem veszi észre az építést, az életmentést? Milyen értékítélet dicsőíti a terroristák halálszenvedélyét, és képtelen arra, hogy a nyugati kultúrát, a saját kultúráját, az életet védje szenvedéllyel? Csak valami nagyon torz értékítélet. Ám ez a torz értékítélet vezeti azokat a hasznos idiótákat, akik nem veszik észre, hogy miként a nácizmus és a kommunizmus, úgy most az iszlamista terrorizmus is kihasználja naivságukat – bár ők legalább tényleg hisznek az emberi jogok megsértése, a nyomor elleni harcban, csak általában rossz helyen harcolnak ellene. És ez a torz értékítélet vezeti azokat a neonácikat, kommunistákat is, akik szintén az emberi jogok megsértésére hivatkoznak, a nyomor elleni harcról beszélnek, de valójában a nyugati kultúra, a zsidó– keresztény, a görög–római és a felvilágosult értékek elpusztítására törekszenek. Ők persze szintén hasznos idióták, mert nem veszik észre azt, hogy a dédelgetett kis szörnyek, ha megnőnek, őket ugyanúgy felfalják. A mai kommunisták ősei (vagy ők maguk) hatvan éve Sztálinért, negyven éve Maóért rajongtak, majd a hetvenes évektől kezdődően a túl "lágyszívű" Szovjetunió mellett új idolokat találtak: Arafatot, a palesztin terroristákat, Kadhafit és Khomeinit. Napjainkban pedig bin Ladent. 

A baloldal egy része tudatosan felvállalja a szövetséget a kommunizmussal, az iszlám terrorral, egy része viszont igyekszik hallgatni ezekről a kínos liasonokról, vagy mert tényleg szégyelli, s megpróbál szabadulni tőlük, vagy mert nem veszi észre, hogy saját gondolatvilágába mennyire beépültek a rosszhírű bálványok tanai. Igyekeznek nem beszélni a nagy szellemi vezetők furcsa szellemi kalandjairól, vagy éppen orwelli–sztálinista módra kitörölni az életműből a bakikat. Restaurálják a francia filozófus Sartre képét, aki a negyvenes években egy sok helyütt okos, több helyütt naiv, de végtelenül tisztességes könyvet írt az antiszemitizmusról, ám később erkölcsi tisztessége dühödt és elvakult kommunizmusának és szovjetimádatának áldozatává vált. És hallgatnak arról, hogy az iszlám terror egyik első nyugati védelmezőjének, Michel Foucault francia filozófusnak mekkora szerepe volt abban, hogy egyes értelmiségi körökben divattá vált a szélsőséges iszlamizmus iránti rajongás, s hogy oroszlánrésze volt abban, hogy a mainstream gondolkodás számára elfogadottá váljon a terroristák dicsőítése. A hallgatás persze érthető, hiszen a széles körben áhítattal tisztelt filozófus a napjainkban is uralkodó szellemi irányzatnak, a posztmodern relativizmus elméletének egyik kidolgozója volt. A posztmodern azt hirdeti, hogy nincsenek univerzális értékek és erkölcsi elvek, minden kultúra egyenértékű, minden, ami magát kultúrának nevezi, valóban kultúra és érték. Sem Foucault, sem követői nem veszik észre, hogy a növekedő szörnyecske, amit ma iszlám terrorizmusnak hívnak, nemcsak a gyűlölt nyugati kultúrát, de őket is jóízűen bekapná.

Foucault Khomeini és az iráni iszlám forradalom dicsőítésével keltett feltűnést 1978/79-ben. Mentegetői szerint, ez csak egy "baki" volt Foucault életművében. Azonban Jörg Lau berlini újságíró a BUKSZ című folyóiratban megjelent cikkében ("A mestergondolkodó és az ajatollah – Michel Foucault iráni kalandja." BUKSZ, 2005. 2. szám) azt bizonyítja, hogy a filozófus gondolkodásának természetes következménye, hogy a "Foucault-inga" kilengett a Khomeini-féle totalitarializmus felé. A filozófust – írja Lau – a Le Monde vagy a Libération egyaránt erkölcsi tekintélyként dicsőítik, pedig a nyugati kultúra iránti "nihilista-szadista romboló kedve" aligha tehetné erkölcsi jelképpé. Rombolás- vágyát minden méltatás igyekszik elrejteni, pedig Foucault számára a rombolás az egyetlen érték, és ma ezt teszi népszerűvé egyes körökben. Számára a demokrácia, az egész nyugati társadalmi struktúra, annak minden eleme (oktatás, orvostudomány), minden hagyományos erkölcsi és kulturális érték az elnyomás rafinált eszköze, amit le kell rombolni: "Az álmom az az értelmiségi (…), aki lerombolja a magától értetődőségeket és az univerzálékat" (p. 195). Természetes hát, hogy a sah nyugati típusú rezsimje ellen fellépő Khomeinit és mozgalmát üdvözölte: "Talán ez az első nagy felkelés a világot átfogó rendszerek ellen, a lázadás legmodernebb és legesztelenebb formája." – írja (p. 195). Ahogy Chomsky, Sontag és mások teszik a kubai és egyéb diktatúrákat, a terrorizmust mentegetve, úgy Foucault is viharos gyorsasággal adta fel azokat a kritikai normákat Iránnal és Khomeinivel szemben, amelyeket a Nyugattal szemben oly harciasan alkalmazott. Míg a nyugati demokrácia iránt, amely lehetővé tette számára a kritika lehetőségét, minimális lojalitást sem tanúsított, addig teljes toleranciával fordult Khomeini felé, aki soha nem adta volna meg neki a kritika lehetőségét. 

1978-ban megrója a Khomeini és a sah ellen egyaránt fellépő liberális iráni síita papságot, mert túl mérsékeltnek és túl liberálisnak találja nézeteiket az egyéni szabadságjogokról, a kisebbségi jogokról. Amikor egy Párizsban élő iráni nő a Nouvelle Observateur-ben figyelmezteti őt és a nyugati liberális baloldalt az iszlamizmussal való kacérkodás veszélyére, Foucault – ahogy Lau fogalmaz – aljasul válaszol, és iszlámgyűlölőnek nevezi. 1979-ben ugyan a hatalomra került Khomeini-féle rezsim bizonyos lépéseit (a fejkendőt nem viselő nők, a melegek elleni atrocitásokat) aggodalommal figyeli, de nem veszi észre, hogy mindez a rezsim lényegéből következik, így azt sem, hogy neki mint homoszexuálisnak eleve nem teremhet sok babér egy teokráciában. (Foucault a hetvenes évek végén kapott HIV-fertőzést San Franciscóban, és ez vezetett 1984-ben bekövetkezett halálához.) Nem hajlandó meglátni, hogy az általa dicsőített rombolás Nyugaton is hasonló következményekhez vezetne. Ehelyett intellektuális akrobatamutatványokkal védi a védhetetlent, az iszlám forradalmat – éppen úgy, ahogy Chomsky és társai teszik a terroristákat védve. Miként Lau rávilágít: Foucault a nyugati modernitás végét akarta látni, s ezért az iráni elnyomás maga (sem a sah, sem Khomeini diktatúrája) nem érdekelte. A neki nem tetsző homokvárat széttaposták, nem érdekelte, hogy mi lesz helyette, inkább igyekezett tovább rombolni a nyugati demokráciát.

"Mintha Michel Foucault nem ébredt volna rá, hogy az iszlám ellenmodernitásról szőtt ábrándjainak kudarcával az ő politikaelméletének is befellegzett." – írja Lau zárszavában (p. 198). És itt ellenvéleményt kell bejelentenünk a kiváló tanulmány szerzőjével szemben. Foucault politikaelméletének nem fellegzett be. Felelőtlen rombolásvágya tovább él a Chomskykban, Livingstone-okban és Moore-okban, azokban, akik terroristákat dicsőítenek, s totalitárius eszméket védenek, Foucault módszerével tovább táplálva a kis szörnyecskét. A Foucault-inga nagyon kilengett.

Olvasson tovább: