Jelmezes felvonulás Rómában. Hozzuk a múltunkat Fotó: Reuters
Ma minden Európából van, minden Európába megy. Ennek lesz szombaton vége. Ezért a cím, s ezért nem fordítva, nem ordítom bele a szmogos levegőbe, megjöttünk. Legyen az Európa baja, félelmük fokozására csupán annyit, hogy az elmúlt száz évben a Magyarország nev? alakulat bármely szövetségnek vált tagjává, az a szövetség nagyot és gyorsan veszített. Van bennünk valami démonikus bizonyára.
Igen, kedves olvasó, Ön, velem együtt, nem érkezik, hanem búcsúzik. Európától, attól a nagy és gazdag, kihívó és kívánni való Európától. Az az Európa megszűnik, költőiesen mondva felolvad, tudományoskodva konvergál. Az a hatalmas és erős, vonzó és okos Európa holnap reggeltől nem az lesz, ami eddig volt. Eddig tartott az az Európa, most jöhet a következő, mint az SZTK várójában a soron következő nyugdíjas. Európa eddig nekünk cél volt. Első utazásaink vágyott tárgya. Néhány vacak áruba rejtett csoda. Fétis, amit megszereztünk magunknak olasz esőkabátban, svájci csokiban, német táskarádióban. Hely, ahol sóhajthatunk: Ez igen! Ilyen kellene nekünk is. Elfeledtük, hogy ezt érezte már Széchenyi István, Ady Endre is, ezt érezte az ifjú Márai. Nem attól zuhantunk a mélybe, mert mi az orosz zónába kerültünk, hanem azért kellett hadat üzennünk egy hússzor akkora országnak, mert vezetőink úgy hitték, rajtunk már csak valami ekkora csoda segíthet.
Ez a régi, kívánatos Európa többször hitegetett minket. Nem küldött hadat értünk sohasem, amikor kellett. Negyvennyolcban néhány levél jutott, ötvenhatban egy rádiós távtanácsadó. De ez csak erősített bennünket, nekünk nem csupán ott a helyünk, nekünk díszhely jár, hiszen csaknem díszsírhely sikerült. Jó magunkat becsapni, közösnek hazudni azt, ami a miénk. A fejlett Nyugat pedig magas szakmai szinten gyakorolta velünk azt a tulajdonságát, melyet leginkább gyakorol majd ezután is, kifejlett önzését, önhitét. Ha úgy tetszik, rasszizmusát. Mert a rasszizmus nem csupán a megvetés és elvetés barbár rítusa, a kivételezettség büszke hite is. A kültelki rasszista azt mondja: az a másik az ócskább. A művelt, finom, illatos, úri rasszista csak ennyit int ki nappalija hűvöséből: én azért egy picinykét egyenlőbb vagyok.
Mi magyarok annak az Európának, amelytől most el kell búcsúznunk amolyan egzotikus nép voltunk. Rettentően ronda dolgokat mondanak rólunk. Eszerint hazugok vagyunk, és megbízhatatlanok. Odakint üzletemberekkel találkoznak, meg politikusokkal, márpedig ismerjük hazánk üzleti morálját. Mégis, amikor azt mondjuk, magyarok vagyunk, elzárják előlünk a családi ékszert, majd sorolják: Puskás, Kocsis, Albert
művelteknek Bartók, esetleg ismerik a Liliomot Molnár Ferenctől, tudják mi a bűvös kocka, azt már kevésbé, hogy magyar, aki csinálta. Esetleg azt is tudják, hogy a nagyon szimpatikus fiatalember, aki megbízhatóan utolsóként ér be a Forma–1 céljába, az is a miénk. Van ebben valami megnyugtatóan állandó. A német mindig első, a magyar mindig utolsó. A kettő között maga a világ nevezetű.
Ez a távoli Európa nagyon jó volt nekünk, mert volt hová vágynunk. Hruscsov bácsi idején tizenöt évre voltunk tőlük (szerinte). Brezsnyev elvtárs ezzel szemben megígérte nekünk, hogy tizenöt év múlva utolérjük őket, aztán elgáncsoljuk. A rendszerváltásként elhíresült tulajdoni lap átírásakor azt hittük, most jön a csoda, mostanra azonban maradt a tizen-
, bocsánat, a huszonöt év.
Bölcs külföldi közgazdászok azt tanítják nekünk, hogy nagyjából egy emberöltő, mire eljutunk az átlaghoz. Nem jó, viszont igen rossz. Ez a nép már annyit bukott, hogy szereti saját illúzióit. Ez egy hívő nép, még ha gyakorta üresen is konganak templomai. Nem abban hisz, amiben kellene, de hisz például az öttalálatosban. Sehol a földön nem vesznek lélekszámukhoz képest annyi lottószelvényt, mint itt nálunk. Balsors, akit régen tép, hozz reá víg játékhetet! Egyszer már jó lenne valaminek részese lenni, s nem csupán a reménység fiának. Ez most nem így lesz. Marad a reménység.
Ennek az országnak volt egy sajátos státusa az elmúlt évtizedekben. Mi voltunk a legvidámabb barakk. Nem volt ez olyan rossz beosztás, járási elvtársak mondogatták annak idején, inkább itt első, mint a megyénél huszadik. A másodosztály legjobb csapata voltunk, s büszkén tekingettünk körbe-körbe. Megvetően néztük a mindenfélével csencselő kispolszkis lengyeleket, a cenzúra alatt sínylődő cseheket, és esténként horrortörténeteket meséltünk egymásnak az éhségbe és sötétségbe fúlt Romániáról. Ehhez képest mi nagyon jól és jók voltunk, és bizony olyan állat az ember, akinek nagyjából elég is, jól elvan, amíg nem lát valami nagyon sokkal jobbat, mint az övé. Az elmúlt másfél évtizedben hazánk ezt a státusát elveszítette. A mai keleti rangsor nagyjából megmutatja, milyen is az, amikor a magánosítás ürügyén gazdasági bűnözés zajlik egy országban, és a gazdaság érdeke helyett néhány száz ember magánérdeke lép.
Jelen pillanatban a térség vezető belépője a kicsinyke, kétmilliós Szlovénia. Őket a csehek követik. Prága mindazt megtette, amit Budapest nem. Prága ma egy jó hely, Budapest szép város. Érzik a különbséget? Az egyikről nem tehetünk, a másikról tehetnek. Épp a minap nyilatkozta Demján, a gazdasági főguru, hogy Budapest lemaradóban Pozsonnyal szemben. Aztán odaköpött egy bizonyos értelmiségi körnek. Kár volt, ő megengedhetné magának, hogy türelmes és elnéző legyen. Az elnézés a gazdagok kedvelt hobbija. Ezzel szemben a főguru azt állítja, hogy nálunk gazdaságellenes a légkör. Ja – mondom én, a fonnyadt hitvány értelmiségi. De miért? Azért, mert a gazdaság nálunk nem a gyarapítvány, hanem a gyarapodás eszköze. Aschner Lipót, Goldberger Leó, Weiss Manfréd úgy gyarapodott, hogy gyarapított is. Nálunk azok a bizonyos legendás vagyonok úgy keletkeztek, hogy keletkezésük közben semmivel nem növekedett a magyar gazdaság. Tény, hogy két éve értük újra el a nyolcvannyolcas szintet. Nem a teremtés haszna került bizonyos urakhoz, hanem a már megteremtett. Ha egy értelmiségi nem rajong ezért, akkor nem retrográd, csupán maradt benne némi tisztesség. Ha egy szálloda ára privatizációkor épp egy kétszobás békásmegyeri lakás árával azonos, akkor azért nem jár vastaps. Ha harminc százalék a kárpótlási jegy árfolyama a szabadpiacon, de az állam beveszi százhúszért, az sem több svindlinél, aminek vannak haszonélvezői, és vannak vesztesei.
El is jutottunk a lényeghez, még mielőtt végleg beborulnánk, hogy a harmadikok sem mi vagyunk, hanem Észtország, utánuk a kispolszkisok jönnek a szovjet fúróval, és csak utána mi, vállvetve a lettekkel, míg szépen fejlődget a nálunk gyakran letótozott Szlovákia.
Magyarország egészen különleges paradox helyzetben van. Akkor válik Európává, amikor gazdaságilag ettől a legmesszebbre került. A sötét hatvanas évek közepén Finnország a hátunkat nézte, Írország ugyancsak, ezt tudta a harmadik ötéves terv. Most a nagy és boldogító szabadságban, tizenöt éve kormányfüggetlenül nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal, és marad az importbölcsesség, esetleg a könyvet író nagy teoretikus, Bokros Lajos, aki a gyűlölet tárgyából a nosztalgia tárgyává nőtt, a jelen érezhető bajainak árnyékában.
Mi magyarok azt tudjuk jól, hogyan csináljunk egy kicsinyke kerti kapitalizmust a szocializmusban. Azt nem tudjuk igazán, milyen az igazi kapitalizmus, az ugyanis nálunk vegytiszta formában sohasem volt, ha meg épp kezdődött valami, azt hamar lezsidózták. Marad tehát a külbölcselet. Csakhogy a külbölcsek sem olyan bölcsek, mint azt magukról képzelik, s főként nem érvényes hihetetlen tudásuk a világ egészére. Ha érvényes lenne, akkor nem tartana ott Európa, ahol tart. Mert ilyen a mi formánk
Európa nincs jó passzban. Persze mondhatja a nyugati nyugdíjat vágyó magyar szárnyevő, hogy ide nekünk azt a rossz passzot! Ez igaz, csak rajtunk momentán nem segít. Amúgy is
mondjuk ki végre, nem is akar.
A magyar politikai messianizmus egyik legérdekesebb fajtája a segítséghit. Eszerint a fejlett Nyugat alig várja, hogy segítsen a kis Magyarországon. A rendszerváltás nevezet?ben is ez volt a leggyermekibb. Jönnek, és hozzák a pénzt. Segítenek. Hogy ennek a pénznek akkora az ára, amit egy jobb sarki uzsorás elszégyell? Nem baj, csak hozzák! Sajnos szükséges kimondani, a fejlett Nyugat akkor sem és most sem segíteni akart. Sőt, ha igen, akkor önmagán. Aki azt képzeli, hogy mindez a nagy összeborulás azért van, hogy egyszer mindegy legyen Bécsben él, vagy Pécsben, az téved. Mondhatni, annak úgy kell, hiszen aki reménytelenül tudatlan, azt joggal használják ki. Azok a hatalmas bölcsek nem azért jönnek ide, hogy megosszák velünk az abszolút tudást, hanem hogy betartassák velünk a szabályokat. Ezt szerencsére már sejtjük.
Valami szolid aszinkronitást vélek felfedezni a ma esti hatalmas ünnepség és az emberek lelkiállapota között. A hivatalos verzió szerint önmaga vállára borul az ország örömkönnyeket potyogtatni. Mindenütt tűzijáték, mintha kimondottan nekünk találták volna fel a lőport a derék kínaiak. Budapesten olyan kreatív munka folyt, ami páratlan a történelmünkben. Magam is voltam már kreatív stábtag, tudom, milyen az, amikor az embernek nem jut semmi eszébe, de közel a határidő és türelmetlen a megrendelő. Akkor jönnek azok a zseniális szellemtések, melyeket dupla adag nyugtatóval honorál a doktor bácsi az ország legjobb imidzs? intézményében (mely becenevét vakolatának színéről kapta). A szellem ilyenkor magasra repteti önmagát, az alkotó alatt eltűnik a ráció hétköznapisága és száll-száll. Majd eszébe jut, hogy akár csináljunk zöld, egészséges, legelhető magyar rónát – a Szabadság hídból! S lőn! Aki még mindig nem tudja, hogy a híd Pest és Buda között azt jelenti, hogy az egyik Európa, a másik felől tehát közelíthető, az most megemlegeti. Olyan kunsztok jönnek, amitől még Rubik, Molnár meg a többi fantáziagép is sárgulna. Mindez azért van, hogy végre kitörőleg örüljön, a betörőre lelt Magyarországon. Mintha újra a Happy End Kft. aranyló időszaka jönne el, itt a kétnapos fény, a kétnapos pompa, a kétnapos ragyogás, mely összeolvad a régi sörvirslis május elsejék mással össze nem téveszthető hangulatával. Ilyen szép új világot kreatívoltak össze nekünk. Sajnálom, hogy a Gellért-hegyet nem csomagolták be EU-s sztaniolpapírba, vagy hogy a Margitszigetet nem árasztották el vízzel, hogy minden magyar padon ülő átélhesse azt a csodát, ami mostan pedig következik.
Közben félig megvilágított konyhák mélyén a kisember számol. Azt hallotta, hogy sokkal drágább lesz a cukor, ettől felment a cukra. Mert bizony úgy van ez, hogy a kötelezettségek azonnal érvényesek, viszont a lehetőségek azok csak nehézkesen csordogálnak. Ha akad egy ügyes pályázatíró, s ha szerencse is akad mellé, meg jó lobbista, akkor egyszer majd pénz is jön – utófinanszírozásban, hogy el ne feledjem, mert az úgy eurós, hogy minden nagyon korrekt, de előre nem fizetünk. Akinek esetleg kisgyereke is van, az hallhatta, hogy nem EU-konformok a magyar játszóterek, ezért ezeknek egy részét ki kell javítani, de mert ennek a javításnak darabja negyvenmillió, így sok megszűnik majd. Európa nem játék, kedves gyerekek! Jön az EU-lenőr, beleül a lengő ladikba, és ha az öltönye kiesés után kutyakakis lesz, akkor szépen bezáratja a játszóteret. Európa, mint már mondottam volt, de kétszer mondom, hogy mindenki értse, nem játék. A többség annyira fél, hogy például kifejezetten örül, hogy egyelőre nem lesz euró. Németektől hallhattuk, hogy az euró bevezetése szolid életszínvonal-csökkenést jelentett odaát, ott pedig volt még hová csökkenni, itt nálunk már nem nagyon.
Nyolc évig jártam utcám sarkára egy kicsi élelmiszerüzletbe. Most megszűnt. Nem volt konform, csak praktikus. De nem volt benne nagyon új és modern hűtőpult, meg nem volt benne WC sem, mert a tulajdonos, egyben a lakóház gazdája, ha úgy gondolta, hogy sürgős, felment a lakásába, és olyankor, teljes négy percre bezárta a boltot. Most, itt Európában egy kilométerre van tőlünk az első zsemle, másfélre az első Nemzeti Sport.
Talán nem kampányolni kellett volna, hanem igazat mondani. Drága, tehetségtelen és nagykép? kampány helyett, mely magas fizetést adott különben okos, de oda nem illő embereknek, érdemes lett volna elmagyarázni, mi lesz itt valójában? Mert egyelőre úgy tűnik, néhány nehéz esztendő után néhány nehéz esztendő következik. Kérdés: ki bírja jobban? A helytartó vagy a honlakó? Azok, akik most magukhoz vesznek minket, egy valamiben érdekeltek, éspedig az eredmények adagolásában, a különbségek fenntartásában. A legjobb ellenőrzési lehetőség, ha bevonjuk a kívülállót. Legyen ő is belül, vonatkozzanak rá is a szabályok. Szavazhatunk. Igen. Huszonnégy, mindenre elszánt képviselő ott szavaz majd a többi sokkal. Kiváló állás, kiváló fizetés, lobbilehetőséggel. Ingyen repülőjeggyel. Nekik már jó.
A többieknek? Ha valaki tisztességesen akar válaszolni a mikor cím? kérdésre, annak azt kell mondanom: aki megmondja, hazudik. Nem tudhatjuk mi itt, ők sem tudják ott. Ez egy új helyzet. Most kontinentális méretekben ismétlődik meg az, ami a német újraegyesítéskor történt. Németország majdnem belerokkant az egyesítésbe. Most Európát húzza majd a sok és tapasztalatlan érkező. Nem tudható, mit változtat a kontinens egészén ez a nap. Egy biztos azonban. A vágyott Európa helyére az elszámoló, szigorú Európa lép, melynek mi is kátyúkkal teli, eladósodott tagjai vagyunk holnaptól. Annak a vágyott Európának vége. Mostantól megkezdődik a nagyon prózai küzdelem minden euróért. Búcsúzzunk tehát álmaink Európájától, és próbáljunk úgy élni ebben a másikban, hogy ne sírjuk vissza a mesés Keletet. Agyő, Európa, Isten hozott bizonytalan jövő!
2004. 04. 29. (VIII/18)
