Kereső toggle

Kinek fontos a palesztin függetlenség?

Államérdek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mintha átok ülne minden terven vagy békemegállapodáson, amelynek célja a palesztin államiság megteremtése. A palesztinai arab állam nem jött létre 1948-ban, senki nem lobbizott érte a következő majd\' húsz évben, amikor az Egyiptomhoz tartozó Gáza és a Jordánia részét képező Ciszjordánia területén megszülethetett volna a független Palesztina. A "free Palestine" csak 1967 után vált divatos szlogenné. Az Izrael-ellenes vádak visszatérő refrénje, hogy a zsidó állam ragaszkodik mindenáron a területekhez, holott Izrael már az egyiptomi–izraeli békemegállapodás keretében vissza kívánta adni Gázát Egyiptomnak. Az egyiptomiak tiltakoztak az ötlet ellen, márpedig ez a lépés lehetővé tette volna az áhított függetlenség elérését. Oslo után mindig akkor szaporodtak meg a merényletek, amikor kéznyújtásnyira került a megállapodás. A második intifáda 2000-ben lehetetlenné tette az önálló palesztin állam létrejöttét, az újabb merényletsorozatok pedig az "útiterv" néven ismert rendezési javaslatot robbantották szét.



Jasszer Arafat beszédet mond a palesztin parlamentben. Az államalapítás csak átmeneti cél? 

Sokan makacsul nem akarják észrevenni, hogy mintha a palesztin fél mindent elkövetne, hogy megtorpedózza a szabad haza létrehozását, bár a fenti események aligha véletlenek. Az igen eredményes bojkott egyik oka, hogy a terrorszervezeteknek és egyes politikusoknak a megszállt Palesztina nemcsak Gázát és Ciszjordániát jelenti, hanem egész Izrael területét. A Hamasz pár napja teljesen nyíltan bejelentette, hogy a fenti területekről való kivonulást csak egy szakaszos terv első lépésének tekinti a "teljes Palesztina felszabadításához" vezető úton – csak azért ajánlva tűzszünetet, hogy erőt gyűjthessen. Azonban a PFSZ is egy szakaszos tervben fektette le stratégiáját idestova harminc éve. Úgy tűnik, a szétválás nem érdeke a palesztinoknak, miközben Izraelnek több szempontból is megkönnyebbülést jelentene, ha megszabadulna a palesztin területektől.

Az iszlamisták számára Izrael elpusztítása megoldaná az egész iszlám világ gondját. Elfoglalva a zsidók által létrehozott infrastruktúrát, gazdaságot (beleülve a készbe), elérkezne a földi Paradicsom – ami nyilván minden realitást nélkülöz. Paradox módon a fanatikus politikai erők racionálisan gondolkodnak abban, hogy az Izrael mellett Gázában és Ciszjordániában megszülető palesztin állam életképtelen lenne – persze nem amiatt, hogy afféle Bantusztán válna belőle. A palesztin társadalom teljes káoszba, belviszályba süllyedne a társadalmi struktúra béklyói és a gazdasági feltételek hiánya miatt.

Ma már elég egyértelmű, hogy az EU, az Egyesült Államok és Japán által a palesztin gazdaság alapjainak megteremtésére átutalt összegek zömét terrorizmusra, fegyvervásárlásra költötték, és milliók kerültek a palesztin vezetők magánszámláira. A tény annyira közismert, hogy a napokban már az unió is vizsgálatot indított. Az 1994–2000 közötti időszakban alig épült infrastruktúra, alig létesültek gyárak, üzemek, új munkahelyek, szinte semmit nem invesztáltak az agrárgazdaságba. Az önállósági törekvéseket váltig hangoztató palesztin vezetésnek esze ágában sem volt energiaellátását saját kézbe venni (az áramot a mai napig az izraeli szolgáltatóktól kapja), márpedig ez taktikai okokból is logikus lépés lett volna. Alighanem akadt volna készséges európai beruházó az önálló hálózat kiépítésére. Egy önállósodni vágyó társadalomtól az is elvárható, hogy mindent megtegyen munkahelyek létrehozására. Azonban az a társadalmi berendezkedés, amely az egész arab világ és a harmadik világ rákfenéje is, nem érdekelt a rendszer átalakításában. A diktatórikus rezsimek célja a vezető réteg hatalmának, gazdasági erejének növelése és a társadalom zömének totális elnyomása. A palesztin vezetés, ahogy eddig, úgy az esetleges önállósodás után sem lenne képes változtatni, így mindent megtesz, hogy fennmaradjon a jelenlegi helyzet – addig, amíg álmukat el nem érik. Ez az álom, Izrael megsemmisítése, olyan, mint Csehov Három nővérének Moszkvája: a csodaszer minden bajra. Az Izrael nélküli aranykor hitük szerint örökre bebetonozná az anakronisztikus struktúrákat.

Ha a Camp Davidben lesöpört tervezet vagy az útiterv által felvázolt elképzelések alapján létrejönne a palesztin állam, akkor Izrael logikus lépésként visszavonná a palesztin munkavállalási engedélyek zömét, hiszen biztonsági megfontolásokból sokkal kifizetődőbb számára kínai, délkelet-ázsiai vagy akár kelet-európai munkások foglalkoztatása. A lépés ellen aligha lehetne bárkinek kifogása, mivel minden államnak joga van meghatározni a külföldi munkavállalók számát. A munka nélkül maradt palesztinok milliói nemcsak hogy egyszerűen a palesztin vezetés nyakán maradnának, de az a minimális vásárlóerő is, amely a gazdaságot jellemzi, megszűnne. A hermetikusan lezárt határok minden gazdasági mozgást lehetetlenné tennének.

Azt se felejtsük el, hogy az állam működtetéséhez megfelelő államigazgatási ismeretekkel rendelkező szakemberek is hiányoznak. Az állandó harcra, terrorizmusra nevelt palesztinok nincsenek felkészülve sem egy demokratikus államrend alapjainak kiépítésére, sem a békés termelőmunkára. A palesztin szakképzés a terrorizmus szempontjából piacképes szakmákra redukálódik – robbantási specialisták, vegyészek és mindenekelőtt a rendőrnek nevezett karhatalmisták, egyéb fegyveresek kiképzésére –, miközben például több ezer számítógépes szakembernek nem tud állást biztosítani. Izrael nemcsak a munkalehetőségeket csökkentené drasztikusan, de az élelmiszersegélyeket is. Mivel a palesztin területeken gyakorlatilag nem létezik semmilyen agrártevékenység, Gáza és Ciszjordánia egyaránt izraeli behozatalra szorul élelmiszerből, és a továbbiakban is képtelen lenne önellátásra berendezkedni.

A káosz hamar átterjedne Egyiptomra és Jordániára, de Libanonra és Szíriára is, főleg, ha a munkavállalók serege ezekbe az országokba özönlik. Nem véletlen, hogy mindkét ország élénken tiltakozik az esetleges egyoldalú izraeli kivonulás ellen, akárcsak maguk a palesztinok, akiknek persze attól kezdve jóval nehezebb lenne az Izrael-ellenes támadásokat megmagyarázniuk. A szomszédos arab országok magukra vonhatnák a menekültek dühét is, akiket évtizedeken át a visszatérés ígéretével kecsegtettek. Ebbe a sorba illeszkedik a fal elleni düh is. A védőfal felállítását a palesztinok, Jordánia és Egyiptom is a leendő határok lefektetéseként értékelik, ráadásul onnantól kezdve, hogy felépült, Jordánia és Egyiptom felé lenne nyitott a palesztinok útja. Ahogy a történelemben többször láttuk, egyik ország sem kér palesztin testvéreiből; Jordániában élénken emlékeznek rá, hogy a hetvenes években Arafatéknak majdnem sikerült polgárháborút kirobbantaniuk, amit végül Libanonban sikerrel akadályoztak meg, miután Husszein király kiűzte a PFSZ-t az országból.

Jogos a kérdés, hogy ha ez a helyzet, akkor Izrael miért nem vonul ki? A gazdaság óriási tehertől szabadulna meg azzal, ha a palesztin területek ellátását nem kellene továbbra is felvállalnia. A teljes határzár következtében megszűnnének a merényletek, ismét fellendülhetne a gazdaság, a turizmus, a hadsereget is át lehetne csoportosítani, az arab országokat lefoglalnák saját problémáik, és Izrael kitörhetne abból a páriasorból, amelybe a Nyugat kényszerítette mint elnyomó megszállót.

Azonban Izrael megítélésén a libanoni kivonulás is vajmi keveset javított, holott éveken át követelte a nemzetközi közvélemény, amely persze a szíriaiak libanoni jelenlétében és a Hezbollah tevékenységében már nem lát kivetnivalót. 

A világ közvéleménye ismét természetesnek tartaná, hogy Izrael tett valamit, amit az ellentábor nem viszonoz – gyakorlatilag ez történt az egész békefolyamat során. A nemzetközi közösség fantáziája kimeríthetetlen, ha Izraelt valamiért el kell marasztalni, így borítékolható, hogy felvetnék Jeruzsálem kérdését, a menekültek sorsát. (A címzett menekültügyben soha nem az az arab ország, ahol a menekültvárosok állnak, és persze német–magyar, német–cseh relációban sem merül fel az elűzött szudétanémetek és svábok sorsa.) És valószínű, hogy Izrael újabb bűneként rónák fel, hogy nem ad ki munkavállalási engedélyeket, és nem segélyezi Palesztinát.

Bár a jóslás nem politikai kategória, megkockáztatható, hogy a telepek sorsa is vihart kavarna. Mivel egyik terv sem vetette fel, hogy a telepesek miért nem kérhetnek palesztin állampolgárságot, Izrael bizonyos telepeket annektálna, a többit evakuálná. Ez persze korántsem menne egyszerűen, de az esetleges egyoldalú kivonulás nem elsősorban ezért jelent komoly dilemmát. A területek fölötti ellenőrzés főként biztonsági kérdés, elfoglalásukra éppen amiatt került sor, hogy (különösen Gáza esetében) megakadályozhassák a fedajin bandák betörését, amelyek 1967-ig rendszeresen intéztek támadásokat az egyiptomi határ mentén fekvő kibucok és mosavok ellen. A gázai határ mindöszsze tíz-tizenöt kilométerre van a Tel Aviv-i Ben Gurion nemzetközi repülőtér kifutópályáitól, és ha visszaemlékszünk, hogy az intifáda évei alatt néhány, szerencsére elvétett rakétatámadást is megkíséreltek végrehajtani izraeli célpontok ellen, akkor aligha beszélhetünk Izrael paranoiájáról. A palesztin autonómia hatóságai az alatt a néhány év alatt, míg izraeli katona nem tartózkodott a területeken, komoly mennyiség? könny?- és nehézfegyvert halmoztak fel, amelyeket az izraeli hadsereg azóta is megpróbál begyűjteni. Ha figyelembe
vesszük az olyan utánpótlási útvonalakat, mint a Karine-A és a hozzá hasonló csempészhajók által használt tengeri útvonalak, a Gáza és Egyiptom közötti számtalan alagút, akkor elmondható, hogy Izrael nem véletlenül tart attól, hogy a független palesztin állam felvonulási tereppé válhat ellene. 

Nem szabad elfelejteni a pszichológiai tényezőket sem: a libanoni kivonulás arra figyelmeztet, hogy Izrael
visszavonulása ismét felbátorítaná az Izraelt elpusztítani kívánó erőket, mivel azt újra csak a gyengeség jeleként értelmeznék, ahogy a Hezbollah 2000 óta képes sikerrel kommunikálni azt, hogy Izrael neki köszönhetően vonta ki csapatait. Az arab államok a belső feszültséget általában Izrael-ellenes megnyilvánulásokban vezetik le, és az izraeli ellenőrzés alól kiesett palesztin területekről újabb erőszakcselekmények indulhatnának ki. Egyes izraeli szakértők ezt azzal védenék ki, hogy minden, a palesztin területekről érkező támadást a legkeményebb válaszcsapással viszonoznának. Érvelésük szerint, mivel Izrael már nem elnyomó hatalomként vágna vissza, minden erkölcsi joga meglenne ahhoz, hogy ne korlátozza magát.

A következmények természetesen nem megjósolhatók, csak a dilemma adott. Izrael tisztában van azzal, hogy a palesztin fél nem véletlenül akarja elodázni az önállóságot, ugyanakkor az egyoldalú lépéseket követő palesztin–arab káosz nemcsak a palesztinokat, de Izraelt is vérontással fenyegeti. Ezért bármilyen egyoldalú szétválás csak akkor kecsegtet sikerrel Izrael szempontjából, ha biztosítani és ellenőrizni tudja a palesztin területek demilitarizálását.

Olvasson tovább: