Kereső toggle

Kedves Péter

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A vasúti menetrend még hagyott időt nekem Pesten. Egy kelenföldi padra ültetett le az után, hogy a Harcok cím? könyved bemutatójáról hazaindultam. Sütött a nap, salátát árult a padom mellett egy nő, százért adott két fejet, de ötvenért egyet, azt már nem adott volna.

Ott olvastam Kellemföldön, a "Százér\' két feje saláta!" atmoszférában a magyar arcok harcait, ahogy a könyvfesztiválon egy férfiú a könyved nevezte, mely különben tökéletes fősor egy plakátra.

Pesttől Bicske az ötödik megálló, igen, Tihanyi úr, tényleg számít, hogy az írások rövidek legyenek, mintha direkt erre a vonalra találták volna ki, Pest és Bicske közé.

Az állomásról a kedvenc teraszomra mentem, ahol Goldsmann Tamás zenész és újságíró maga elé húzta az asztalra tett könyvet, kinyitotta éppen Lajkó Félixnél, mely szerintem első számú dolgozatod, és így szólt: "Na, végre. Erről az emberről még senkinek sem sikerült egy értelmes mondatot leírnia." Kortyoltam a sörömből, és megint megkönnyebbültem magamon, hogy nem vagyok irigy természet, mert akkor erre most egy csomó energiám elmenne. 

Tamás rólad kérdezett, én pedig elmondtam azt a nagyon keveset, amit rólad tudok. Mert nem hinném, Péter, hogy mi életünkben húsz percnél többet beszéltünk volna egymással. Ezen még idén nyáron változtassunk.

Emlékszem, Tominak, ahogy Lajkót becsukta, azt mondtam tanult mesterséged kapcsán, hogy a színpadon is megvan az a mellékszereplőnek mondott főszereplő, akiről dacára, hogy nem főszereplő, már a ruhatárnál beszélni szoktak hazafelé. Aki, ha a színpadon takarásba lép, kellemes kis hiányérzetet hagy maga után, várjuk, hogy végre megint visszatérjen. Mert mindig van egy-két jó szava. 

Meséltem Tamásnak, hogy színész vagy, és nagylelk? gyerek, mert ebben a könyvben lemondtál az abszolút főszerepről: arra jutottunk, hogy természetes exhibicionizmusod legszebb dele volt, hogy ellenébe lépve elkezdtél kíváncsi lenni másokra: ebben a szerepben visszatéréseidre – a kérdéseid idejére, amelyek tagolnak, s amelyek néha jól sikerült tárcák – a közönség feltétlenül számít. Kicsit ezért is vesz jegyet.

A ruhatárban így megint rólad beszélünk.

A magam részéről talán az alkotmánybírót jegyeztem meg, aki azt mondta első mondatodra: "katartikus kérdésfelvetés". A szívsebészt, aki szerint első gondolatoddal a kérdések kérdését tetted fel. 

Tamás Gáspár Miklós szerint nem nosztalgia, hanem szigorú ítélet az új rendszer felett (Arhangelszktől Kelet-Berlinig), hogy legtöbben a régi rezsimet hoznák vissza. Valami végzetesen hiányzik társadalmunkból, s miután vannak olyan helyek – teszem hozzá –, ahonnan ennyire nem hiányzik ez a valami, ezért aztán úgy gondolom, akár itt is lehetne belőle. Például realitásérzék, ami kíméletlenül kimondatja velünk azt a sirámot, amit rendes, katonaviselt ember ki sem ejtene a száján: "földszintes, pitiáner világ ez", s ami egyúttal mégis a tapasztalatok fölé tud emelni bennünket, s keserítsenek el minket azok bármenynyire, az erőnk nem hagy minket bedarálni, nem hagyja nekünk is megszokni a megszokhatatlant, nem hagy csak úgy "gondolkodni", ahogy itten ajánlatos. Na ja. Felröhögtem, amikor azt olvastam, hogy beszélgetőtársad szerint a karizmatikus vezető kifejezés teljes infláción ment keresztül, karizmatikus vezetőből jó, ha 300 évenként születik egy, ehhez képest karizmatikus vezetőnek mondják már azt a sertéshús-szövetkezeti elnököt is, akinek kissé felvágták a nyelvét, és nem teljesen hülye.

Hétvégén rendet tettem kicsit az udvaron, bográcsban főztünk a szomszédommal, akivel huszonhárom éve, nyolcévesen együtt voltunk elsőáldozók, akivel négy évig padtársak voltunk alsó tagozatban, akivel véletlenül szomszédok lettünk, s aki most véletlenül megtalálta azt a fényképet, amelyen ott állunk a templomlépcsőn Marx atyával, mert bizony véletlenül így hívták, ezért aztán ebédünket elsőáldozási ünnepi ebédnek neveztük ki, még nótáztunk is. Ma reggel a gyümölcsfákat permeteztem volna, ha nem lett volna szél, ehelyett nekiültem a könyvednek. Jól éreztem magam tőle. Nem mondhatok mást, mint amit Szula Lászlónak, a könyved tervezőjének mondtam a Centrálban: szerintem azért bontanak formát Hetekből kedves interjúid, és ez a harminc szép kiadásban kanonizált interjú, mert teljesen normális emberi beszélgetések. Abban a közegben, amiről Bessenyei Ferenc, "a barbár", könyvedben így kérdez vissza:

"Nem kellene most már végre elpirulni, gyerekek?"



Üdvözlettel:

A Gyaur 



Bicske, 2001. május 1.

Olvasson tovább: