Kereső toggle

Extra beszélgetések meg egy extra ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tihanyi Péterrel tizenöt éve ismerkedtem meg. A korszakos néprajztudós, dramaturg, rendező, író-polihisztor Bernát (Czető, akkor G.) László mutatott be minket egymásnak. Én előtte írtam már egy recenziót róla. Akkor még nem a beszélgetései voltak "extrák", hanem a beszéde. Tihanyi Péter a debreceni színház fiatal színésze egyszemélyes színházat csinált a színház stúdiótermében. Ez volt az ő m?faja akkoriban. Darabokban kissé modoros, magányos jelenség volt, de egyedül hagyva
mitikus erej? vers- és szöveginterpretátor volt. Aznap meg is beszéltük, hogy írok neki egy darabot a bibliai Péterről. Ekkor, tőle hallottam, hogy egy volt teológus társam, bizonyos Németh Sándor vallási közösséget hozott létre. Kopott magnóról szólt a budaörsi dal a debreceni színészház kicsi és rendetlen szobájában hajnali délben. Így lett Tihanyi a barátom. A darabból nem lett előadás (tényleg, miért is nem?), én viszont akkor még nem jöttem el vele Budaörsre. Az élet különös. Ma attól a háztól néhány sarokra lakom, és már pontosan tudom, mekkora ügy, mire a volt teológustársam elhívást érzett. Akkor még nem éreztem, hogy jönnöm kell.



Tábori Nóra és Tihanyi Péter. Nagy színésznőnek nincs megoldhatatlan feladat Fotó: Somorjai László

Aztán felnőtt életem legmélyebb pontján Tihanyiba botlottam a Rákóczi úton. Hívott megint. S mint az elesettek általában, menni akartam valahová, ahol nem Arról kérdeznek. Elmentem.

S most kezemben egy kötet, aminek tartalmát részben ismertem ebből a lapból, részben nem. A kötet szép és frivol. Címlapján egy sötét szemüveges, izgatott arcú, kortalan fiatalember, és a címlapon a kereskedelmi televíziókat idéző jelző: "extra". A könyv olyan, mint egy könyv, jó papírra szép betűkkel nyomott, esztétikus valami. Jó megfogni – hála érte Szula Lászlónak, kivel is találkoztam már, a könyv bemutatóján. 

Fontosabb találkozásaink Tihanyival nyáron történtek. Nyár végi meleg volt akkor is, amikor indult a Happy End TV. Félre ne értsük, nem az ilyen nevű, egyébként "hóttehetséges" emberek által irányított pártvállalat elődjéről van szó; a jó vég, úgy tűnik, sokak kívánsága. Ebben a televízióban Tihanyi műsort vezetett. Akkor még nem vezetett műsort Budapest lakosságának mintegy ötven százaléka, még nem volt minden háztömbnek kábeltelevíziója, nem voltak tele a műholdak senki által nem nézett magyar adókkal. Érdeklődve vártam, milyen lesz műsorvezetőnek Tihanyi. Élveztük. E többes szám azért helytálló, mert magam valék egyik interjúalanya. A felvétel máig szórakoztató látomás, ha időnként megnézzük (persze egy bölcs és szórakoztató interjúalannyal könny? - S. P.). Az már majdnem a mai Tihanyi volt. A Happy End TV jobblétre szenderült (nem lehetne újra, drága barátaim?), majd jött a lap. E lap. S benne egy alkalmi, majd állandó interjúkészítő. A lap legmaradandóbb teremtménye: Tihanyi Péter. 

Pénteken tizenegykor a sajtótájékoztatón, nevezzük könyvpremiernek, rég láttam ennyi embert. Olyan rég, hogy nem is emlékszem rá. Ahol nincsenek sokezres ajándékcsomagok, tízfogásos ingyenebéd a sétahajón, kisorsolt mobilka vagy külhoni út, autóbérlet vagy ki tudja miféle modern státusszimbólum, ott ennyien nincsenek. Ott tízen-húszan jönnek össze a sokat szenvedett kultúra nevében. Itt legalább százan voltunk, de lehet, hogy százötvenen. Töpörtyűre, könyvre, Tábori Nórára. Mellesleg színházi bemutató is volt, ha már ennyien összejöttünk. Tábori Nóra bebizonyította, hogy nagy színésznőnek nincs megoldhatatlan feladat. Az egyik interjú öregasszonyát úgy szólaltatta meg, hogy az így létrejött élmény által színi hatás (katarzis) keletkezett. Ki színházba jár, tudja, milyen ritka vendég az ilyesmi manapság. Tábori olyan szöveget mondott, mely így, ahogy van, megélne színpadon. Jancsó Miklós elégikus bevezetője (írni is tud, nemcsak aláírni) és ez a zseniális színész magánszám szellemi tartalommal töltötte meg forrósodó fejünket a korai nyárban. 

Ennyi melléklet után azért jelentsük ki gyorsan: ez a könyv nem extra, hanem jó. Attól jó, hogy aki írta, nem újságírónak csinálódott, hanem azzá vált. Néhai barátunk, Galsai Pongrác mondása jut mindig eszembe Tihanyit olvasva: nemcsak szerző tud lapot csinálni, lap is szerzőt. Ő a Hetek teremtménye. Senki nem tanította, senki nem rángatta maga után. Volt egy helyzet, lett egy riporter. Ami a jó benne, hogy valóban érdekli az ember. Nagy kék szemekkel csodálkozik rá partnerére. Nem interjúalanyai vannak, hanem partnerei. Az alany majdnem tárgyszerű. Áldozat. Test, amiből kiműtünk valamit. Tihanyi alkalmat ad érdekes embereknek, hogy elmondják, amit gondolnak, annak reményében, hogy gondolataik érdekesek. Az ilyen teljesen természetes helyzetben az ember megnyílik, és nem "nyilatkozik", hanem beszél. Tihanyi partnerei beszélnek.

A kötet írásai aszerint jók vagy még jobbak, hogy politikától távoli ember az alany vagy sem. Tihanyi beszélgetéseinek színvonala fordítottan arányos az illető közéleti súlyával. Emberünk, valljuk meg őszintén, annyit ért a politikához, mint a sakkozó nyugdíjas a Teleki téren. Így közférfiútól hajlandó elfogadni bármit, s nem használja ki a szervezett szöveg hiátusai által felkínált lehetőségeket. Minél civilebb a partner, annál jobb Tihanyi. Cseppet se véletlenül a prezentáción is egy ilyen írás hangzott el.

Tihanyi nem állít csapdákat, s ami nagyon fontos, nem akarja utólag kihirdetni az előre elhatározott eredményt. A magyar interjúvolók többsége valamiért kérdez valakit, s ezt a valamit akarja visszahallani… Ha nem ezt mondják neki, megsértődik és vagdalkozni kezd. Tihanyi nem. Színészi életéből hozott érzékenységével belehelyezkedik a partner szerepébe is. Mert színház ez is, nyilvánvalóan. A jobbik fajtából.

Miután azonban nem a Szentírást adta ki az Új Spirit, így természetesen vannak hiányérzeteim is. Ebből hadd osszak meg egyet. Tihanyinak fontos szerep juthatna egy bizonyos nyitás irányába. Valljuk meg, a kötet interjúi a közélet egyik oldaláról válogatnak. Mi lenne, ha megkísérelné ez a jámbor arcú, frivol lelkészféle vagy mi, hogy mire menne például Kövér Lászlóval, Szörényi Leventével, Koltay Gáborral (bár ő kivétel, ő maga a sokoldalúság), s hadd ne soroljam, a sor bőséges. Érdekes emberi párbeszéd mindenkivel kialakítható, a magyar szellemi élet egyre inkább kétszólamú, ami akkor is jó, ha a disszonáns hangzatok időnként sértik fülecskéinket. 

Tihanyival a valóban csodálkozó, érdeklődő, tudni akaró ember lépett a mindent tudó, jól értesült újságíró helyére. Egy olvasó a sok közül. Ezért érdemes elolvasni, amit írt. Remélem, e kötetnek a lap táborán kívül is lesznek olvasói. Sőt, ennél többet remélek. Hogy egyszer egy meleg napon újra ott ülünk majd a legnézettebb televízió stúdiójában, és újra beszélgetünk. E látomásnak még akkor is örülnék, ha csak a nézők között akadna számomra hely. Bár most már életem zsinórmértékének tekintem, hogy egyszer benn lehessek egy ilyen extra kötetben. Cserébe ezért elmondom az igazat. Ennél súlyosabb üzenetem nincs. Viszlát a stúdióban!

Olvasson tovább: