Kereső toggle

Nyugati munka keleti stílusban

Ügyeskedésben él tovább a szocializmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nyugat-európai álláspiac megnyitása óta többnyire a magyar munkavállalók példaértékű helytállásáról és profi munkájáról szólt a hazai sajtó. Mindezt teljes joggal. Ám a munkába apait-anyait beleadó honfitársainkon kívül azért akadnak a kivételt erősítő szabályok is. Rendhagyó válogatásunk ezúttal a Nyugaton is keleti stílusban dolgozókról szól – ők viszont egyáltalán nem követendő példaként szerepelnek az összeállításban, inkább meghaladni való viselkedési mintaként.

Ildikó például több mint 5 éve él Ausztriában. Pedagógusként helyezkedett el a „sógoroknál”. Németet tanít – ám munkavégzés közben sokszor kerül kapcsolatba az ugyancsak kint dolgozó magyarokkal. A honfitársainkról szerzett tapasztalatai elég vegyesek.

„Ahogy én látom, azért a magyarok többsége nagyon jól be tud illeszkedni a nyugat-európai munkastílusba. Sokan tényleg lelkiismeretesen, kőkeményen, becsületesen dolgoznak, és soha nem akarnának érdemtelenül előnyökhöz jutni. De még mindig belefutok időnként olyanokba, akik nem nagyon akarják levetkőzni a vitatható kelet-európai stílust. Ők ilyenkor nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire életrevalók és ügyesek. Például azért, mert sikerült maguknak valamilyen bejelentett ausztriai lakcímet kiügyeskedni, hogy hozzájuthassanak bizonyos szociális juttatásokhoz. De eközben egyébként a határ túloldalán, Magyarországon élnek és eszük ágában sincs tényleg Ausztriába költözni.”

A másik, jellemzően gyakran trükköző csoport az építőipari vállalkozóké. „Ők azok, akik közül sokan úgy folytatják, mint otthon, mintha mi sem történt volna. Például trükköznek az alkalmazottak bejelentésekor és csak részmunkaidőt vesznek náluk figyelembe” – meséli Ildikó, hozzátéve: mivel többségük évtizedek óta Ausztriában épít egzisztenciát, nem is annyira anyagi megfontolásból – sokkal inkább mentalitásbeli okokból, megszokásból intézik a dolgokat úgy, ahogy.

Az idegenforgalomban vagy épp a vendéglátóiparban dolgozva viszont még a hivatalokat sem kell végigjárni juttatás, támogatás vagy épp segélyügyben. A húszas éveiben járó Laci inkább trükközéssel szerzett magának plusz borravalókból némi spontán mellékest.

„Korábban több éven át vendéglátóztam Angliában. Itt főleg felszolgáltam, de gyakran pultoztam is, így elég sokszor elegyedtek velem szóba a külföldi vendégek. Aztán az egyik nap egy spanyol vendégekből álló csapat véletlenül meghallotta, hogy pont aznap ünneplem a születésnapomat, és egyből bőkezű borravaló-osztogatásba fogtak. Na, akkor eldöntöttem: ha ez ekkora aranybánya, ezentúl sűrűbben – mondjuk úgy kéthetente – biztos lesz ’születésnapom’. És úgy is lett. Ami nagyon jól jött, mert bár a szállást és az ellátást a munkáltatóm fizette, a fontban kapott minimálbér mellé azért elfért a borravaló”– emlékszik vissza az országimázzsal azért hadilábon álló külföldi karrierépítésre a fiatalember.

A „trükközni és túlélni” stílus még a külföldi munkavállalásra ösztönző karrierkötetekben is előkerülhet időnként. Egy, még a brit álláspiac 2004-es nyitása után pár évvel írt karrierkalauz is pedzeget pár olyan praktikát, amelyeket – ha az álláskereső tényleg véresen komolyan venne – akár a törvénnyel is meggyűlhetne a baja. Az Élj és dolgozz Angliában című kötet egyik fejezete például megemlíti: több tízezer forintnyi font megspórolható, ha az Egyesült Királyságba készülő magyarok kapásból 50 forintosokkal alaposan felszerelkezve vágnak bele a kalandba. A hazai „ötvenesekkel” ugyanis kapásból behelyettesíthetőek az angliai automatákba passzoló, 50 pennys érmék. Azért tegyük hozzá: a kötet szerzői csak a fenti, vitatható részletek ecsetelésekor vetették el kissé a sulykot. A könyv többi része életszerű, és egyben teljesen legális példákon keresztül mutat az álláskeresőknek utat a brit álláspiac dzsungelében. Kár, hogy a magánkiadási procedúra során a kifogásolható részek is benne „felejtődtek” a könyvben.