Kereső toggle

A Dolgok Internete

Digitalizált hétköznapok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2025-re akár a világgazdaság tizedét is kiteheti a ma még csak a „korai befogadók” (angolul early adopters) körében közkedvelt Internet of Things (röviden IoT). Elemzők szerint a digimánia eme új hulláma egy évtizeden belül önálló és masszív iparággá fejlődhet.

„Az IoT jelenleg az újdonságokra nyitott, kütyüimádó kisebbség birodalma” – olvasható az entrepreneur.com egyik cikkében. Most még csak néhányan lelkesednek azért, hogy (interneten keresztül) a mobiltelefonjukkal távirányíthatják a lakás hőmérsékletét, a nappaliban a lámpa fényerejét vagy éppen a kaputelefont és a macskabejárót. (Lásd erről bővebben keretes írásunkat!) Viszont 2025-re – írja a szerző – az IoT világszerte jóval meghatározóbb jelenség lesz. A McKinsey & Company nemzetközi tanácsadó cég számításai szerint tíz év múlva ez a terület 3,9-11 billió(!) USA dollárt fog megmozgatni évente. A maximum érték pedig akár a világgazdaság 11 százalékát is kiteheti. Ez igencsak agresszív becslésnek mondható, tekintve, hogy az IoT jelenleg a „növekedés kezdeti szakaszában” van – és ezt még a McKinsey jelentése is elismeri. Mindazonáltal minden lehetősége megvan arra, hogy hamarosan önálló iparággá nőjje ki magát – teszik hozzá.

Adatok minden mennyiségben

A magyarra csak igen nehézkesen fordítható kifejezést először mintegy tizenöt éve használta egy bizonyos Kevin Ashton, brit techguru. Ő már akkor kifejtette, hogy igen hasznos lenne, ha gépek segítségével létezne egy folyamatos internetes adatfeltöltés a környezetünk természetes és technikai elemeiről, hiszen – mint mondja – a tárgyak követhetősége és a világunk adatait tartalmazó, online információtömeg elérhetősége rengeteg előnnyel járhat. (Miközben az emberi adatfeltöltés mérete és sebessége meglehetősen korlátos.) Az ilyen jellegű adatok, azaz „dolgok” ismeretében csökkenthetők lennének a termelési veszteségek, a javításra szoruló tárgyak felismerése automatikussá válhat, a friss és romlott termékek pedig könnyedén azonosíthatók lennének. (Például egy internetre bekötött mosógép időben jelezhet a tulajdonosnak és a gyártónak is, hogy hamarosan el fog benne romlani egy alkatrész.) Az IoT formális kikiáltására aztán csak 2005-ben került sor, amikor az International Telecommunication Union (ITU) – egy az ENSZ által felügyelt szakmai szervezet – Internet Reports című dokumentumának címében szerepelt ez a kifejezés.

Az IoT tehát elsősorban olyan ipari szenzorokat, kapcsolókat, úgynevezett „beavatkozó eszközöket” jelent, amelyek folyamatosan mérnek (például hőmérsékletet, légnyomást), vizsgálnak, valamint e tevékenységek eredményeit rögzítik, tárolják. Ugyanakkor mindezeket a különböző hálózatok segítségével továbbítják, és ha kell, ezek mentén cselekszenek is (azaz beavatkoznak). Az IoT alkalmazásának lényege alapvetően az, hogy pici és olcsó eszközökkel dolgozik, felhasználásuknak pedig gyakorlatilag csak a fantáziánk szabhat határt. Vagy mégsem?

2015 elején Brooklynban tartottak egy innovációs konferenciát, ahol  Gareth Price a Ready Set Rocket, marketinggel és reklámmal foglalkozó amerikai cég technológiai vezetője szegezte hallgatóságának a következő kérdést: hányan viselnek olyan kütyüt magukon (okostelefon nem számít), amely jelenleg is az internetre van kapcsolva? Mindössze hárman tették fel a kezüket. „Íme ez a legmenőbb technológiai konferencia, a világ egyik leginkább pezsgő városában, és itt is jó, ha három embernek van ilyen kütyüje” – mondta Price, jelezve, hogy az IoT jelenleg csak egy elhanyagolható kisebbséget képvisel a napi használatban.

„Az alacsony penetráció első és legfontosabb oka, hogy mindegyik eszköznek saját operációs rendszerre volna ehhez szüksége” – állítja az entrepreneur.com. (Habár – tegyük hozzá – sok érintett szenzor egyszerűen olyan kicsi, hogy nincs is szigorú értelemben vett operációs rendszere.) Jelenleg ennek a feltételezett iparágnak a mérete (körülbelül 60 százaléka) azon áll vagy bukik, hogy az adott eszközök képesek e működni ugyanazzal a szoftverrendszerrel vagy sem. Az idézett McKinsey riport arra is rámutat, hogy ez a kérdés kardinális, hiszen egyetlen okostelefonnal tucatnyi szoftvert kezelni igen megterhelő lenne – hogy a különböző „aksizabáló” és idegesítő figyelmeztető üzenetekről és push notificationökről már ne is szóljunk. „Ez egy olyan jelenség, amely a javulás előtt egy kicsit még rosszabbá válik. Majd amikor 10-15 különböző készülék lesz rácsatlakoztatva a mobiltelefonunkra és a folyamatos jelzéseik miatt akkora lesz a káosz, hogy szépen egyesével fogjuk manuálisan lekapcsolni azokat” – vizionálta a közeljövőt a Ready Set Rocket vezetője New Yorkban.

Behálózott életek

Arról nem is beszélve, hogy ha komolyan akarjuk venni az IoT-t, akkor az nemcsak a szoftverfejlesztőknek, de a jövő építészeinek is kihívásokat tartogat: városainkat, munkahelyeinket is alkalmassá kell tenni a folyamatos kapcsolattartásra, internetcsatlakozásra. (Ugyebár ilyen esetekben leszakadni a hálóról még bosszantóbb lehet.) „Egyeztetnünk kell az építészekkel és a várostervezőkkel, hogyan térjünk át a kijelölt, internetes hot spotokról a teljesen behálózott városokra (és világra)” – mondta Jocelyn Riseberg Scheirer, a közösségi technológiákkal (például Google Glass, Apple Watch) foglalkozó Bionolux vezérigazgatója az említett konferencián.

A most bimbózó iparág jövőbeli méreteit – a fentieken kívül – még a saját gondolkodásmódunk is befolyásolja. Látszólag ellentmondásos, de az IoT hívei elsősorban egy olyan jövőt vizionálnak, amelyben az emberek egyre kevesebb időt töltenek  telefonjukhoz, képernyőikhez és tableteikhez ragasztva. „Mindezt úgy akarjuk megvalósítani, hogy közben ne kelljen állandóan a telefonunkon lógnunk” – mondta erről az „okos lakást” megálmodó Wink egyik vezetője, Jeff Bartenbach. „A Wink egy olyan nyitott szoftverben gondolkodik, amely egy közös platformot használ mind kapcsolódásra, mind a készülékek irányítására. Tehát a jövőben még inkább össze leszünk kötve egymással.” Az internethasználat első hullámában egyéni, elszigetelt élményeket kaptunk, és ez valójában el is választott bennünket a közösségi kapcsolatépítéstől. „Ha az internetre gondolunk, még mindig egy szobában vagyunk egy dobozba zárva. Úgy vélem, hogy amikor az internetet majd ilyen ipari méretekben tudjuk hasznosítani a hétköznapi élet minden területén, akkor mindez olyan lehetőségeket fog megnyitni, amelyek új alapokra helyezik majd a közösségi érintkezés formáit is” – zárta gondolatait Price.

 

Amire még Richard Branson is rákattant

Nemrég egy IoT-sikersztorit hozott le a Business Insider. Jamie Siminoff 2013-ban tűnt fel a Shark Tank nevű reality showban, ahol öt befektetési guru (azaz itt „cápa”) teszteli a jelentkezők találmányait, befektetési ötleteit. Siminoff itt azzal az ötlettel állt elő, hogy okostelefonjával irányította a kapucsengőt, amelynek segítségével távolról is látta és kommunikált azokkal, akik becsöngettek hozzá. Az ötletadó gondolat a biztonságkeresés volt, hiszen tapasztalata szerint a betörők is előbb becsöngetnek az áldozathoz, így viszont könnyen úgy tehet az ember, mintha otthon lenne, pedig nincs is. A DoorBotra keresztelt eszköz már évi egymillió dollárt hozott a konyhára, amikor Siminoff – szponzorok reményében – jelentkezett a Shark Tank műsorába. Itt viszont csúfosan megbukott. Még a leginkább lágyszívű „cápa”, Kevin O’Leary is csak hétszázezer dollárral volt hajlandó beszállni az üzletbe (és cserébe – a visszafizetésig – kérte az eladások 10 százalékát), míg négy társa élből dobta az ötletet. Siminoff összeomlott, hiszen ő maga hétmillió dollárra taksálta a bizniszét. Nem is fogadta el az ajánlatot, mire O’Leary közölte vele, hogy akkor számára Siminoff „halott ember”.
A történet azonban nem itt ért véget. Habár maga a műsorfelvétel még nem jelenti automatikusan azt, hogy az adott találmányról szóló epizód adásba is kerül, Siminoffot pár hétre rá hívták a producerek, hogy 2013 novemberében adják le a felvételt. Mire a tévéadásnak vége lett, a rendelések száma is megugrott. „A műsornak köszönhetően ötmillió dollárnyi megrendelést kaptunk” – mondta az ötletgazda. A cég növekedésnek indult, és Siminoff hamarosan átkeresztelte „Ring”-re. Ma már kilencvenhárom országban lehet kapni a termékeit. Az pedig, hogy ma már Richard Brensont is a befektetői között tudhatja, csak hab a tortán. Történt ugyanis, hogy az egyik Ring-felhasználó éppen Branson szigetén nyaralt, és a Ringet használva kommunikált a kézbesítővel, aki éppen San Franciscó-i otthona előtt állt. Branson pedig, aki mindennek szem és fültanúja volt, azonnal rákattant a Ringre. Rögtön kapcsolatba lépett Siminoffal, aki először nem is hitte, hogy Branson befektetői szándékkal kereste meg. Aztán egyszer csak kibökte, hogy átküldené a Ringhez néhány emberét, hogy körülnézzenek. 48 órán belül huszonnyolcmillió dollárnyi tőkét nyújtott a Ringnek. Habár az események menete és sebessége egészen szürreálisan alakult, Siminoff elmondása szerint Branson csapata egyáltalán nem vette félvállról cége átvilágítását, és az átutalást is szigorú vizsgálatok előzték meg.