Kereső toggle

Abnormális sikerdíjak

Világszerte túlfizetettek a CEO-k

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A luxusdivattal foglalkozó Burberry cég befektetői nemrég megvétózták az új vezérigazgató, Christopher Bailey 20 millió fontos (közel 8 milliárd forintos) apanázsát, ami hivatalosan még teljesítményhez sem volt kötve. Az eset ismételten rávilágított arra, hogy még mindig milyen érzékeny terület a felsővezetők javadalmazása Nagy–Britanniában – csakúgy, mint a tengerentúlon.

A Burberry top 10 befektetőinek egyike így nyilatkozott a fenti esetről a CNBC-nek: „Ez egy jelzés, nemcsak a Burberry-nek, hanem mindazoknak a cégeknek, amelyek esetleg vissza akarnak térni az irreális vezetői fizetések elítélendő ösvényére.” Mint kiderült, a befektetők 53 százalékának nem is annyira Bailey személyisége vagy szakmai múltja szúrta a szemét, hanem a tény, hogy ezt az összeget hosszú távon és teljesítményi feltétel nélkül kapta volna meg. A mindössze 43 éves vezető végül azért mégsem járt olyan rosszul: a befektetői döntés értelmében Bailey kapott egy 440 ezer fontos csekket, illetve az éves jövedelmét – szigorúan teljesítményhez kötve – 10 millió fontban maximalizálták.

„Támogatná a vezetői fizetések szabályozását?” „Nem, én nem” – válaszolta minimális habozás után David McCormick, a Bush-kormány egykori pénzügyminiszter-helyettese 2009-ben a Bennfentesek (Inside Job) című dokumentumfilm egyik beszélgetésében. Ez a téma nem tegnap és nem is 2008-ban kezdte el foglalkoztatni az embereket. A Bloomberg például már hosszú évek óta összeállítja a leginkább túlfizetett és alulfizetett vezetők világranglistáját. Észak-Amerikában néhány évvel ezelőtt pedig úgymond „megtört a jég”, hiszen két vezér is túllépte az évi egymilliárd dolláros ellentételezés mértékét (ez jellemzően az alapfizetés, bónuszok, egyéb juttatások, plusz részvényopciók értéke). A 2013-ban kiadott listán előkelő helyet foglalt el a Facebook alapító-vezérigazgató Mark Zuckerberg (2,28 milliárd dollár), az Apple vezére, Tim Cook (143,8 millió dollár) és a Starbucks kávézólánc első embere, Howard Schultz is (117 millió dollár).

„A felsővezetőink sokkal nagyobb hányada van túlfizetve, mint alulfizetve” – jegyezte meg a CNBC-nek Jonathan Macey, a Yale Egyetem jogi karának tanára, aki szerint ezek a különbségek – statisztikailag bizonyíthatóan – sokkal jobban táplálják a társadalmi egyenlőtlenségeket, mint azt korábban gondolták.

Idén tavasszal – hasonló témában – épp a Coca-Cola került össztűz alá, ugyanis a részvényesei megszavaztak egy extra felsővezetői kompenzációs tervet, amelynek következtében a következő négy évben 13 milliárd dollár vándorolna a cégvezetők zsebébe. Az egyik befektető rögtön aggodalmát fejezte ki, mondván, hogy a döntés erodálhatja a cég részvényeinek értékét. Ennek ellenére most mégis ilyen nagy kifizetésekre kötelezi magát a híres üdítőgyártó. 2013-ban a cégóriás vezetője, Muhtar Kent 20,4 millió dollárt kapott  „kompenzáció” címén, ami a teljes éves jövedelmének 33 százaléka volt. „A vagyonelosztás nagy probléma. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hatásait a politikai rendszerre, a társadalom szerkezetére vagy éppen az emberek motivációira arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen irányba és miért képezzék tovább magukat” – mondta erről a Yale tanára.

Az ördög ügyvédjei

„Megfelelőnek tartja a pénzügyi szolgáltató szektorra jellemző kompenzációkat?” – kérdezte a Bennfenntesek című film riportere az egyik ismert amerikai pénzügyi lobbistát, Scott Talbottot. „Ha kiérdemelték, igen.” „És kiérdemelték?” „Szerintem igen.” Ez az ominózus interjú anno igencsak felkorbácsolta a kedélyeket, tekintve, hogy a 2008-as válság után sok bűnbaknak kikiáltott cégtől távoztak „jól megérdemelt” végkielégítésekkel a vezetők, miközben majdhogynem romba döntötték a globális pénzügyi rendszert.

De még ennek ellenére is akadnak pártfogóik. Steven Neil Kaplan, a téma egyik chicagói kutatója például rendszeresen az „ördög ügyvédjét” játssza. Egy sor statisztikai adatokkal alátámasztott, és talán méltán népszerűtlen írást közölt már a (nemcsak pénzügyi) CEO-k védelmében, cáfolni igyekezve azon állításokat, hogy a felsővezetők fizetése nem teljesítményalapú, illetve hogy a cégek nem „büntetik meg” eléggé a rosszul teljesítő vezetőket, ezért a vezetői átlagfizetések folyamatosan nőnek.

Mindezzel ellentétben – mondja Kaplan – „a tehetség az, amely nagyban befolyásolja a vezetői juttatások mértékét”. Ezzel persze nemcsak az utca emberének, de még saját kollégáinak a haragját is kivívta, habár a kutatásai azt bizonyítják, hogy a helyzet sokkal összetettebb, mint ahogyan azt gyakran előadják. Kaplan szerint az amerikai tőzsdén jegyzett nagy cégek esetében a CEO-k fizetése 2000 és 2011 között 46 százalékkal csökkent. Habár 2012-ben kicsit visszaizmosodott – csakúgy, mint a cégek profitja –, még így is bőven a 2000-es szint alatt áll. Majd azt is hozzátette, hogy a CEO-bérek összehasonlítása a családok megélhetésével már csak azért sem helytálló, mert figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az előbbi együtt nőtt és csökkent a többi magas rangú alkalmazott piaci fizetésével. „Ha megnézzük, hogy a vezérigazgatói fizetések hogyan viszonyulnak a társadalom felső 0,1 százalékának jövedelméhez, akkor azt láthatjuk, hogy az arányok 20 éve nem változtak. Teljesen összhangban vannak például a jogászok és egyéb magánvállalkozások vezetőinek bérével, de jóval alacsonyabbak, mint például a – sokat szidott – fedezeti alapok első embereinek fizetése. (Persze megjegyezzük, itt sem mindegy, hogy hová születik az ember: a Huffington Post idevágó cikke szerint Európában, Japánban és Dél-Koreában jellemzően az amerikai bérek tizedét teszik csak zsebre az „executive”-ok.)

Erik Lie az Iowai Egyetemről viszont azt mutatta ki, hogy a CEO-k gyakran akkor kaptak részvényopciókat a cégüktől, amikor annak árfolyama éppen a csúcsra ért. Ezzel kapcsolatban még anno az amerikai igazságügy-minisztérium is vizsgálatot indított: 100 céget ellenőriztek, 12 felsővezető börtönbüntetést kapott (közülük öten be is vonultak), míg a többségük lemondásra kényszerült. A botrány pedig rámutatott arra, hogy a felsővezetői kompenzációk egyáltalán nem mentesek az alantas háttérjátszmáktól.

A Chicago Booth egy másik elemzést is idéz, amely szerint a CEO-k rendszeresen manipulálják azokat a pénzügyi adatokat, amelyek formálisan meghatározzák a fizetésüket. A szerkesztők 1993 és 2003 között mintegy 1000 céget vizsgáltak, és úgy találták, hogy a vezérigazgatók gyakran nyomás alá helyezték az igazgatóságot, hogy olyan előrejelzéseket adjanak, amelyek nekik kedveznek. Így aztán a CEO-k kompenzációja gyakran korrelál a cég teljesítménymutatóival, de ez nem meglepő, ha a vezető maga is ott ül az igazgatótanácsban, vagy legalábbis jó pár barátját ott tudhatja közöttük. Egy másik tanulmány pedig azt mutatta ki, hogy az olajipari vezetők javadalmazása igen érzékeny volt az olajárváltozásra, holott ez vélhetően nem kötődött a CEO-k személyes teljesítményéhez.

 

Fájdalmas aránytalanságok

Az Executive Paywatch elnevezésű provokatív honlap adatai szerint ma egy átlagos amerikai dolgozó óránként 16,94 dollárt keres, míg a felsővezetők óradíja 9–10 ezer dollár körül mozog. Ez azt is jelenti, hogy például a Walmart áruházlánc vezetője, Michael T. Duke „óradíjáért” egy átlagos dolgozónak 1 372 órát kell robotolnia. Habár szerényebb, de nem kevésbé látványos ez az arány a T-Mobile amerikai vezetője (John Legere, 580 óra) vagy a „müzligyártó” Kellogg Company első emberének (John Bryant, 528 óra) esetében is. 2013-ban az úgynevezett „CEO/dolgozó fizetési ráta” 331:1 volt, míg a „CEO/minimálbéres dolgozó fizetési arány” 774:1. „Amerika elvileg a lehetőségek hazája, az ország, ahol ha keményen dolgozol és betartod a játékszabályokat, a családod életszínvonalát a tisztes középosztály szintjére emelheted. Ám az elmúlt évtizedekben a felsővezetők jóval nagyobb szeletet hasítottak a tortából, miközben a bérek stagnáltak, a munkanélküliség pedig emelkedett” – olvasható a honlapon.
A túlfizetett CEO-k és az alufizetett munkások csak növelik ezt a gazdasági egyenlőtlenséget. 2013-ban az S&P 500-as lista cégvezetői átlagosan 11,7 millió dollárt kaptak az ALF–CIO elemzése szerint, amelyben 350 vállalatot vizsgáltak. Az S&P 500-asok vezetőinek fizetései gyakorlatilag az 1980-as évek óta meredeken emelkednek. Míg a korai 1990-es években egy átlagos amerikai háztartás jövedelmének 100-szorosát vihették haza, a 2000-es évek elején már a 350-szeresét. Habár mára ez a szorzószám „lecsökkent” 200-ra, a különbség még mindig szinte felfoghatatlan. Míg a cégvezetők kényelmesen elvannak a sztratoszférában, addig lentebb, a termelésben (és nem vezetői állásban) dolgozók évi 35 ezer dollárt keresnek, míg egy teljes idejű minimálbéres csak körülbelül 15 ezret. Az pedig már csak hab a tortán, hogy miközben a vállalatok állandóan hangoztatják, hogy képtelenek a béremelésekre, az USA legnagyobb cégei jóval nagyobb profitot realizálnak egy-egy dolgozójukon, mint mondjuk 5 évvel ezelőtt. 2013-ban az S&P 500-as listán szereplők átlagosan 41 ezer dollárt kerestek egy alkalmazottjukon, ami 38 százalékos növekedést jelentett a vizsgált időszakban.

Olvasson tovább: