Kereső toggle

Dollárcsapda

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az amerikai Cornell University egyik professzorának legújabb könyve szerint a dollár – minden ellenkező érvvel és híreszteléssel szemben – még sokáig megőrzi domináns szerepét a világgazdaságban, habár ez az amerikai gazdaság számára egyáltalán nem veszélytelen állapot.

Az utóbbi évek, évtizedek során többször nyilvánosságot kaptak olyan vélekedések, miszerint a dollár várhatóan el fogja veszíteni domináns szerepét a pénzpiacokon, és egyre kevésbé szolgál majd „menedékvalutaként” a világ számára. Különösen felerősödtek ezek a hangok az európai közös pénz, az euró 1999-es bevezetésekor, valamint Kína gazdasági felemelkedése, illetve a jüan szerepének megerősödése kapcsán is.

Idén februárban jelent meg Eswar Prasad, a Cornell University professzorának könyve, a Dollárcsapda (The Dollar Trap), amely viszont egy egészen új gondolatmenettel áll elő, és eltérő megvilágításba helyezi a már jól ismert gazdasági tényeket. A témával foglalkozók körében a dollár szerepvesztésével kapcsolatosan az elmúlt évek során többé-kevésbé konszenzus látszott kirajzolódni, így különösen meglepő a könyv egyik fontos következtetése, miszerint a dollár még hosszú ideig meg tudja őrizni vezető pozícióját. Erre a pontra azonban egy hosszabb gondolatmenet során érkezik el a szerző, amelyben lépésről lépésre mutatja be azokat a folyamatokat, amelyek a fentebb említett irányba mutatnak.

A tendencia megértéséhez először is érdemes szót ejteni arról, hogy mi számít menedékvalutának, miért töltheti be egyáltalán ezt a funkciót a dollár? A professzor a következő feltételeket említi meg: nyitott tőkemérleg, lebegő árfolyamrendszer, nyitott és átlátható politikai rendszer, stabil szabályozói környezet és szofisztikált pénzügyi rendszer. Ezeknek a feltételeknek, Prasad véleménye szerint, az Amerikai Egyesült Államok fizetőeszköze továbbra is egyértelműen megfelel, és ez sokkal inkább igaz rá, mint bármely másik ország nemzeti fizetőeszközére. Példának okáért, a sokáig menedékvalutaként szolgáló svájci frank már csak korlátozott mértékben tudja ezt a szerepet betölteni, miután a helyi jegybank 2011-ben megakadályozta, hogy jelentősebb kereslet keletkezzen a frank iránt. Az euróval kapcsolatosan az eurózóna válsága során megmutatkozott belső feszültségek és a fizetőeszköz sérülékenysége miatt már nem is nagyon merül fel ennek a szerepnek a realitása, de ugyanígy a japán jen sem sok sikerrel pályázhat már erre a posztra. Kínával kapcsolatosan Eswar Prasad a The Wall Street Journalnak adott interjújában kifejtette: nem tartja reális jelöltnek erre a szerepre a jüant sem. Ennek legfőbb okát pedig abban látja, hogy nincs meg a távol-keleti országban az a gazdasági-politikai környezet, ami lehetővé tenné a fizetőeszköz iránti bizalom kiépülését, valamint a kínai pénzügyi rendszer sem kellően szofisztikált ehhez – összehasonlítva például az amerikaival. A szerző ezen véleményének talán még nagyobb súlyt ad az, hogy a Cornell Universityn végzett akadémiai munkája mellett (amihez jelentős publikációs tevékenység is társul a legnevesebb folyóiratok hasábjain) a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kínai divízió-jának volt a vezetője 2002 és 2004 között, így minden bizonnyal behatóan ismeri az ország pénzügyi struktúráját.

Prasad az összes többi, nagyobb valutát kizárva jut el tehát arra a megállapításra, hogy ha a befektetők biztonságos és likvid eszközbe akarják fektetni a pénzüket, akkor a dollár a legjobb választás. És éppen ez az, amivel meg lehet magyarázni egy, a válság során megfigyelhető ellentmondásos jelenséget. Köztudott, hogy a 2008 óta tartó krízis epicentruma az Amerikai Egyesült Államok volt, onnan terjedt tovább az először pénzügyi, majd később reálgazdasági természetű válság az egész világra. Emellett az amerikai szövetségi kormány által felhalmozott magas államadósság, a Fed agresszív „pénzpumpáló” tevékenysége (QE), valamint a költségvetés elfogadása során megmutatkozott akadozó politikai döntéshozatal mind-mind abba az irányba mutatnak, hogy az amerikai gazdaság nincs jó állapotban. A tradicionális közgazdasági elméletek alapján ezeket a folyamatokat a dollár értékvesztésének kellett volna követnie, a valóság azonban ezzel épp ellentétes volt! A főbb devizákhoz mérten a dollár erősödött, mivel a befektetők továbbra is rendkívül nagy mennyiségben vásároltak belőle.

Prasad mindezt azzal magyarázza, hogy a 2008-as válság során beállt új gazdasági körülmények egyik meghatározó jelenségeként megmutatkozó nagyfokú bizonytalanság közepette a dollár (vagy a dollárban denominált értékpapírok, például amerikai államkötvények) továbbra is biztonságosnak számít a befektetők számára – az elérhető egyéb pénzügyi eszközökhöz viszonyítva. Így bár a befektetők tisztában vannak azzal, hogy már nem annyira biztonságos a dollárba való befektetés, mint amilyen korábban volt, mégis továbbra is ezt választják, amikor ijesztő jelekkel találkoznak. Még annak ellenére is ezt teszik, hogy a makrogazdasági folyamatok a dollár középtávú gyengülését vetítik előre, s így többé-kevésbé előre látható, hogy veszíteni fognak az ügyleten. A még nagyobb bizonytalanságtól való félelem miatt azonban mégis hajlandóak kifizetni ezt az árat. És ez az a pont, ahol csapdává válik a jelenség! A világ egyre nagyobb része a piacok változékonyságának enyhítése céljából felhalmozott tartalékának – jobb alternatíva híján – egyre nagyobb része dollárban jelenik meg (akár közvetlenül devizában, valutában, akár dollárban kibocsátott értékpapírokban), és így egyre inkább kiszolgáltatottá válik a dollárral szemben, illetve az annak az értékét közvetlenül befolyásoló Amerikai Egyesült Államokkal szemben is.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy ez a helyzet csak előnyökkel járhat az amerikaiak számára, Prasad professzor viszont úgy látja, hogy ez a jelenség több veszélyt hordoz magában mint gondolnánk. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy a nagy mennyiségű (olcsón) beáramló forrás miatt csökken a döntéshozók motivációja a fegyelmezett költségvetési politika folytatására, és így ahelyett, hogy hosszú távon is a legjobb döntések meghozatalára lennének sarkallva, inkább a rövidtávú manőverekre koncentrálnak. Ennek következménye pedig, hogy nemcsak saját maguknak, hanem a globális gazdaság számára is zavarokat okozhatnak, miközben a felelősség folyamatosan őket terheli.

A könyvről készült recenziók és kritikák kiemelik, hogy a szerző amellett, hogy tudományos precizitással viszi végig a gondolatmenetét, helyenként betekintést nyújt a „függöny mögött” zajló folyamatokba is. „Nélkülözhetetlen mű ahhoz, hogy az ember megértse a nemzetközi pénzügyek működését, hogy milyen menetrendek készülnek, és hogy mi is forog kockán” – írta róla ajánlójában Henny Sender, a Financial Times újságírója. Emellett Lawrence Summers (képünkön), a Harvard Egyetem professzora (és a Fed elnöki székének egyik volt várományosa) is kiemeli, hogy a mű „jogosan tart számot minden olyan embernek a figyelmére, aki számára fontos a dollár és a nemzetközi pénzügyi rendszer jövője”.

Olvasson tovább: