Kereső toggle

Az utolsó legény a gáton

Mi lesz, ha elzárják az amerikai pénzcsapot?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A központi bankárok manapság - a Fed, a Bank of England, az EKB vagy akár a Bank of Japan élén - rocksztárokhoz hasonló népszerűségnek örvendenek, teljes joggal – írja egy friss tanulmány. Reakcióik a zavaros és bizonytalan környezetben a válság ideje alatt és után is csalhatatlannak bizonyultak. De olykor még a legjobb fegyver is fordítva sülhet el.

Milyen feladat hárul a központi bankokra, amikor azt látják, hogy az országot kormányzó politikusok cselekvésképtelenek? Hol van az a pont, ahol a jegybank túllépi a hatáskörét? Mikor csap át a merészség vakmerőségbe? Eljöhet az az idő, amikor ők is kifogynak a munícióból, és erről pedig majd nyilvánosan színt kell vallaniuk – figyelmeztet a tanulmány szerzője, Raghuram Rajan, az indiai jegybank egyik kormányzója (képünkön). De addig is nézzük elévülhetetlen érdemeiket!

A központi bankok fontos szerepet játszhatnak a gazdaság ciklikus hullámvölgyeiben. Az alapkamat vágásával ösztönzik a hitelkihelyezést – növelve ezzel a beruházást és a fogyasztást. A jegybank akkor is hatni tud a gazdaságra, amikor a piac befagy. Ez esetben felajánlja, hogy elkezdi szabadon hitelezni a gazdaság szereplőit, megnövelve ezzel a likvid tőke mennyiségét, valamint megelőzi, hogy a bankok a hiteleiket és értékpapírjaikat drasztikusan a valós áruk alatt dobják piacra. Az amerikai Federal Reserve által jegyzett „quantitative easing” (mennyiségi könnyítés) első változata (QE1) például – amit a gazdasági válság közepén indítottak el – duplán hatásosnak bizonyult: a Fed azáltal, hogy jelzáloggal fedezett kötvényeket vásárolt, csökkentette annak hozamrátáját (részben ennek az is oka lehetett, hogy meggyőzte a piacot, hogy a kötvények biztonságosak), és helyreállította annak keresletét. Az Európai Központi Bank (EKB) a válság idejében hasonló politikát folytatott. Felajánlotta, hogy megvásárolja az eurózóna perifériáján elhelyezkedő országok „államadósságát”, azzal a feltétellel, hogy a felelőtlen országok gazdasági kiigazító intézkedéseknek vetik alá magukat. A terv logikája az volt, hogy az országok a reformoknak köszönhetően ismét fizetőképesekké válnak, emellett pedig visszaállítják a piac bizalmát, ami annak következtében rendült meg, hogy a befektetők elkezdtek tartani a válságba került országok eurózónából való kilépésének lehetőségétől. A program a QE1-hez hasonlóan sikeresnek bizonyult.

Más, „nemkonvencionális” monetáris politikák ugyanakkor nem a csőd szélén álló országok megmentésére jöttek létre, hanem saját gazdaságuk serkentése céljából. Az ebből származó előnyök viszont – szemmel láthatóan – kisebbek voltak (QE2, QE3). A Fed nemrég kijelentette, hogy az alapkamatot egészen addig alacsony szinten tartja, amíg a foglalkoztatottság mértéke jelentősen meg nem nő. Az amerikai jegybank abban reménykedik, hogy ha a befektetők a bejelentést hitelesnek tartják, akkor a hosszú távú kamatlábakat ez még lejjebb nyomja, ami nagyobb fogyasztásra ösztönzi a gazdasági szereplőket. Ám ahogy a központi bankok feltérképezetlen területekre tévednek, egyre inkább „ártani nem árt” alapon cselekednek. Pedig ezt valójában senki nem látja előre… „Az alacsonyan tartott kamatlábak például megkárosítják azokat a megtakarítókat, akik hagyományosan a biztonságos rövid távú befektetéseket részesítik előnyben” – írja Rajan. A nyugdíjasok vagy nyugdíj előtt állók például, akik az alacsony kamatláb következtében csökkenő kamatjövedelemben részesülnek, még inkább visszafogják a fogyasztásukat, gyengítve ezzel a gazdaságot. Akik merészebbek, és mindenáron magasabb hozamot akarnak elérni, várhatóan indokolatlanul kockázatos üzletekbe – például bóvli kötvényekbe – fektetnek. Ez a lépés a teljes megtakarítási portfóliójukat veszélybe sodorhatja. De sajnálatos módon még az ilyen szintű kockázatvállalások is csak kevés ösztönző hatással járnak a gazdaság egészére.

Ehhez hasonlóan a quantitative

easing negatív következményeként a tőke is a magas kamatrátájú, nagyobb hozammal kecsegtető országok felé veszi az irányt. Elméletileg, amikor a tőke beáramlik, ezeknek az országoknak a devizaárfolyama meredeken megemelkedik, automatikusan megakasztva ezzel a beáramlást. A gyakorlatban azonban, ahogy a befektetők pénzhez jutnak a kereskedéseken, még több tőke áramlik be, ezzel még feljebb tolva az árfolyamot. Ez a folyamat legtöbbször nem zökkenőmentesen megy végbe, sőt – sok esetben összeomláshoz vezet. Nem meglepő, hogy még a befogadó gazdaságok sem hajlandóak ezért beengedni ezt az úgynevezett forró tőkét.

Azt sem tudjuk előre megjósolni, hogy a quantitative easing kivezetése vajon mennyire lesz zökkenőmentes. Elméletileg, amint egy gazdaság beindul és a kamatlábak emelkedni kezdenek, a központi bankok egyszerűen magasabb kamatot kérnek a befektetéseikért, így finanszírozni tudják a hosszú lejáratú értékpapírjaikat, és lassan meg is szabadulhatnak tőlük. Ezzel együtt a magas kamatlábak nagyarányú tőkeveszteséget is előrevetítenek a jegybankok számára. Habár a kormány számára ezek a veszteségek kiegyenlítődhetnek, a hosszú távú magánmegtakarításokon elért veszteségek már valódiak. (Vajon a közvélemény megértő lesz a Feddel szemben, amikor politikusok közvetlenül az államkincstárból kompenzálják magukat a havonta elszenvedett több milliárd dolláros veszteségük miatt?) A „nemkonvencionális” monetáris politika védelmében felhozott egyetlen érv – még ha kézzelfogható eredményei csekélyek is – az, hogy mivel a politikusok nem hajlandóak kompromisszumot kötni egymással és intézkedni, a monetáris politika marad az „egyetlen legény a gáton” – summázza gondolatait az indiai jegybankár.

Olvasson tovább: