Kereső toggle

Sikerkényszerben vagyunk

Interjú Dr. Rácz Jenővel a magyar egészségügy helyzetéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar egészségügy egyszerre írt sikertörténetet az elmúlt években, és egyszerre halogatja azokat a változtatásokat, amelyek szükségesek lennének az ágazat helyzetének rendezéséhez. A 400 milliárdos infrastruktúra-fejlesztés nyomán ugyanis sok intézményben 21. századi viszonyok jöttek létre, ugyanakkor a működtetésre továbbra sincs elegendő forrás. Többek között erről beszélgettünk Rácz Jenő egykori egészségügyi miniszterrel, a Magyar Kórházszövetség volt elnökével, aki jelenleg a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház főigazgatójaként tevékenykedik.

Melyek azok a mutatók, szempontok, amelyek a leginkább alkalmasak arra, hogy bemutassák egy ország egészségügyi rendszerének állapotát?

– A három legfontosabb szempont: hol és mivel gyógyítunk, tehát az infrastruktúra minősége; kivel gyógyítunk, vagyis a humánerőforrás kérdése; a harmadik pedig, hogy miből tudunk gyógyítani, azaz a finanszírozás.

Ezek alapján vizsgálva az elmúlt négy évet, az infrastruktúra vonatkozásában sikertörténetről beszélhetünk. Ennek egyszerű oka van: a 2007-2013 közötti európai uniós ciklusban sikerült egy olyan pozíciót elérni, melynek köszönhetően a magyar egészségügybe összesen 400 milliárdnyi fejlesztési forrás jött be, ami egy hallatlan nagy lehetőség volt. Ennek lehívására pedig főleg az elmúlt években került sor. Úgy három éve indultak meg azok az infrastruktúra-fejlesztések, amelyek következtében ezek a pénzek ma megmutatkoznak a rendszerben.

Ez praktikusan mit jelent? Mire költötték ezeket az összegeket?

– Ennek egyik jelentős részét tette ki az úgynevezett „póluskórházak” – a póluskórházak, azaz a szakellátások Semmelweis Terv által kijelölt központjainak – fejlesztése, intézményenként 10-15 milliárd forintos támogatással. Ilyenből részesült – többek között – a győri kórház, a pécsi egyetemi klinika, a kaposvári kórház, de ide sorolható még Kecskemét és Miskolc is. Ezek mind nagyon nagy fejlesztések, amelyek általában az adott kórház teljes rendszerének átalakítását jelentik.

Másik nagy terület volt a sürgősségi ellátás fejlesztése. Erre bizonyos fejlettségi szintet megütő kórházak pályázhattak, amelyek általában 500-600 millió forintot nyertek. Következő téma volt az intenzív centrumok és a koraszülött-ellátás támogatása. Erre szintén csak kijelölt kórházak pályázhattak, és 200-300 milliós fejlesztési összegek voltak lehívhatók.

A következő kategóriába azok a kórházak tartoztak, amelyek ugyan komoly feladatot látnak el, de nem póluskórházak. Ezek általában 2-5 milliárd forint körüli fejlesztések voltak, alapvető céljuk pedig, hogy a betegellátás fejlődjön: például az intenzív osztály, a betegfelvétel és a képalkotó diagnosztika. Ágazati, szakmai fejlesztés történt még az elmúlt években az onkológiai ellátó rendszerben. Ebbe beletartozott új sugárterápiás központok létrehozása és a meglévő intézmények fejlesztése is.

És végül voltak még olyan regionális operatív programok, amelyek kifejezetten olyan területeket céloztak, amelyeket az eddigi források elkerültek, de adott régióban kiemelten fontosak. Ilyen például a krónikus és a rehabilitációs ellátás.  Ezek a fejlesztési összegek a párszáz milliótól durván egymilliárd forintig terjedtek.

Ezek a pénzek azonban csak a fejlesztéseket érintették, a finanszírozást nem, igaz?

– Így van. Ezeket a fejlesztéseket fenn kell tudni tartani, és ez az igény költségoldalon is jelentkezni fog. Ugyanakkor ez egy történelmi lehetőség volt. Sok intézményben szó szerint 21. századi körülményeket lehetett teremteni. Annyi bizonyos, nehéz lesz elérni, hogy a 2014-2020-as uniós költségvetési ciklusban hasonló nagyságrendű fejlesztési forrásokhoz jusson a magyar egészségügy.

Vegyük akkor a humán oldalt! Milyen hatással volt az elmúlt pár év az orvosokra, ápolókra? Sikerült megállítani az elvándorlásukat? 

– 2012-ben és 2013-ban történt egy 30-30 milliárd forintos béremelés, ami rendkívül fontos lépés volt, annál is inkább, mert ebből nemcsak az orvosok, hanem a szakdolgozók is részesülhettek. Ezenkívül több ösztöndíj is elérhetővé vált a korábban kivándorlással fenyegetőző rezidensek számára. Ezeknek a „kríziselhárító lépéseknek” az eredményeként sikerült 2012-ben megtörni a kivándorlási tendenciát, habár a probléma még nem oldódott meg, továbbra is jelentős számban hagyják el az országot az egészségügyi dolgozók. Ráadásul sokan nyugdíjba mennek, vagy – mint jómagam – elhagyják a pályát, és menedzseri feladatokat látnak el.

Ezért tovább kell folytatni a béremelést, ami eddig nem érintette az egészségügyi alapellátásban, valamint a műszaki és gazdasági támogató területeken dolgozókat. Át kell tekinteni a képzést és a szakképzést. Jelenleg ahhoz, hogy valakiből önálló tevékenységet végző szakorvos lehessen, nagyon sok idő kell: 6 év egyetem, utána még 6-8 év továbbképzés. Ezenkívül az orvosok több mint 50 százaléka nő, így a családalapítás is komoly problémákat jelenthet. Ezért szükség lenne egy orvosi életpályamodellre.

Egyre több orvos dolgozik legalább részben magánpraxisban. Magát gyógyítja a rendszer?

– A világon mindenütt van egy ilyen tendencia, hogy akinek kevés a bére az egészségügyben, de nem akar országot váltani, az megpróbál többletmunkával jövedelemre szert tenni. Ez valóban egy olyan alternatív csatorna, amit érdemes lehet megvizsgálni, habár nem mentes a tabutémáktól sem. Például felvetődik az a kérdés, hogy biztosan a társadalombiztosítási körön kívül kell-e végezni ezeket a tevékenységeket? Németországban is létezik az engedélyezett orvosi magánpraxis intézménye. Ez azt jelenti, hogy a közintézményekben adnak lehetőséget a privát, de átlátható praxisoknak. Ha van például egy kiváló sebész, aki tudna hétvégén is dolgozni, mondjuk nem tb-finanszírozású plasztikai műtéteket végezne, akkor miért hozzon létre egy külön műtőt erre, és miért ne béreljen inkább egyet? Hiszen ezáltal többletpénz jön be az ellátórendszerbe, és az orvos is megkeresi a maga pénzét.

A harmadik szempont, amit említett, a finanszírozás kérdése? A statisztikák szerint ezen a téren nem volt fejlődés.

– Ebben valóban nem sikerült áttörést elérni. Az egészségügyi közkiadások GDP-arányos részesedése (4-5 százalék számítási metódustól függően) nem csak az uniós átlagtól marad el, hanem a visegrádi országok szintjétől is.

Mondhatnánk, hogy akkor irányítsanak át ide költségvetési forrásokat, de honnan. Az oktatástól? Vagy emeljünk adót és járulékot? Ez annyiban logikusnak tűnne, hogy a jelenlegi egészségügyi járulékok nem fedezik az ellátás 50 százalékát sem. Ez a lépés azonban emelné az élőmunka terheit, ezzel pedig visszafogná a gazdaságot.

Akkor mi lehet az ideális megoldás?

– A legegyszerűbb az lenne, ha növekedne a gazdaság, hiszen akkor növekszik az egészségügy részesedése is. De még jobb lenne, ha létrejöhetne egy paradigmaváltás: szakítani kellene azzal a fiskális szemlélettel, hogy az egészségügy csak egy kiadási tétel. Az egészségügy ugyanis egy nagyon produktív és innovatív ágazat, ahol a befektetett tőke mindig nagyobb mértékben térül meg, mint az átlag. Ennek roppant egyszerű oka van: ez egy olyan terület, amely szinergikus hatást tud kifejteni a többi ágazatra, hiszen tömegesen használja fel a mezőgazdaság, a textilipar vagy éppen a vegyipar termékeit. Mindehhez hozzáteszem, hogy komparatív előnye is van, például abban, hogy nagyon nagy az élőmunka-igénye, és szinte korlátlan mennyiségű munkaerőt képes felszívni, miközben Magyarországon probléma a munkahelyteremtés. A másik ilyen komparatív előnye, hogy relatíve kicsi az energiafelhasználási igénye, például a nehéziparhoz képest. Végül pedig olyan szolgáltatásokat állít elő, amelyeknek gyakorlatilag korlátlan a felvevőpiaca.

De hozzá kell tennünk, hogy Magyarország geopolitikai helyzete is előnyös ebből a szempontból. A környező országok között vannak nálunk fejletlenebb egészségügyi rendszerrel rendelkező államok, amelyek bizonyos egészségügyi szolgáltatásokat nem képesek nyújtani, mi viszont már kiváló szinten nyújtjuk. Ilyen ország például Ukrajna vagy a déli szomszédaink. Az ő fizetőképes keresletüket is be lehetne csatornázni a magyar rendszerbe. A másik oldalról pedig a páciensek szabad vándorlása lehetőséget nyújt arra, hogy Magyarországon ugyanazt a szolgáltatást nyújtsuk, mint tőlünk nyugatabbra, de olcsóbban, hiszen a bérek között még mindig jelentős különbségek vannak. Ennek kiváló példája a fogászati gyógyturizmus, ami éves viszonylatban már több mint 50 milliárd forintot hozott be az országba.

Közelednek a választások. Mi a legkritikusabb kérdés az egészségügy számára a következő négy évet tekintve?

– Az egészségügy jövőbeni helyzetét az fogja meghatározni, hogy kialakul-e egy folytonosság a kormányzatok között. A rendszerváltás óta folyamatosan azt tapasztaltuk, hogy amikor egy kormányzati ciklus lejárt, és új rezsim következett, mindig félredobta azt, amit az előző garnitúra követett, és behozta a saját koncepcióit, és ennek következtében mindig a nulláról indultunk. A kontinuitás mellett szükséges a működési konszolidáció, és hogy még egy K-betűset is mondjak: a konszenzus. A magyar egészségügy sikerkényszerben van, de a sikereket itt nem lehet gyorsan elérni, aki mégis ezt ígéri, az nem mond igazat.

Olvasson tovább: