Kereső toggle

A német Sziszüphosz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az „örök második”, a „politika megszállottja”, „az állam szolgálója” vagy éppen az „euró megmentője”. Mind mind olyan jelző, amellyel a német és a nemzetközi sajtó az európai politikai elit egyik legrégebbi és legtapasztaltabb, ugyanakkor legtalányosabb figuráját illetik. Ő Wolfgang Schäuble, a kerekesszékes német pénzügyminiszter, Németország szürke eminenciása, Angela Merkel „elválaszthatatlan párja”. Írásunkban nem mindennapi karriertörténetébe tekintünk bele.

Két héttel ezelőtt, március 15-én este, amikor egész Magyarország a hóhelyzettel volt elfoglalva, az Európai Parlament egyik brüsszeli irodaépületében rendkívüli csata zajlott. A ciprusi kormánydelegáció vívta akkor éppen élethalálharcát az eurózóna pénzügyminisztereivel az ország bankrendszerének, s egyben maradék hitelének megmentéséről, de annak is leginkább az áráról. A ciprusiak számára már eddig is rendkívül kellemetlen tárgyalás azonban úgy nagyjából éjfél felé újabb drámai fordulatot vett. Ekkor a megbeszélések szűkebb körben folytatódtak. Ezen „európai” részről már csak Christine Lagarde, az IMF vezetője, Jörg Asmussen, az Európai Központi Bank igazgatója, Jeroen Dijsselbloem, az eurócsoport nemrégiben megválasztott holland elnöke és Wolfgang Schäuble, német pénzügyminiszter vettek részt. A kiszivárgott hírek szerint ez a szűk körű tárgyalás innentől kezdve még keményebb hangnemben folytatódott. Ennek ellentmondást nem tűrő irányát ugyanakkor nem az IMF vezetője, de még csak nem is az Európai Központi Bank igazgatója, hanem Európa egy másik, talán még náluk is erősebb embere, Németország pénzügyminisztere diktálta.

Pedig a hetvenéves, s több mint húsz éve kerekesszékben ülő jogász végzettségű Wolfgang Schäuble külsőre cseppet sem kelti egy erős ember benyomását. Ennek ellenére az angol Guardian című lap szerint egyetlen hivatalban lévő európai politikus sem volt olyan hatással a ma működő európai politikai rendszerre, mint éppen Schäuble, az európai politika nagy veteránja. Ugyanis immár több mint negyven éve annak, hogy a jobboldali CDU – szigorú protestáns elvek szerint nevelkedett – fiatal politikusa elkezdte politikusi pályáját a bonni parlamentben. S ha az idei német parlamenti választásokon újra győzelmet arat, a Bundestag minden idők leghosszabban tevékenykedő képviselője lehet. Ez alatt a hosszú idő alatt pedig igencsak fordulatos, történelmi léptékű győzelmekben és drámákban sem szűkölködő politikai karriert futott be.

Bár 1972 őszén került be a Bundestagba, a nagypolitikával közelebbről Helmut Kohl második ciklusa alatt a nyolcvanas évek közepén ismerkedhetett meg. 1984-ben ugyanis a különleges ügyek minisztériumának és a Kancelláriahivatalnak a vezetésére kapott felkérést. Az ismerkedés annyira jól sikerült, hogy a szorgalmas, s a kancellárral ellentétben az apró részletek iránt is érdeklődést mutató és legendásan nagy munkabírású Schäuble innentől kezdve Helmut Kohl szinte elválaszthatatlan jobbkeze lett. Így Kohl oldalán a nyolcvanas évek legvégén a német újraegyesítés egyik kiemelkedő főszereplőjévé is vált. Míg akkoriban Kohl elsősorban külföldön igyekezett a német ügyet előremozdítani, az akkorra már belügyminiszterré avanzsált Schäublére maradt a feladat, hogy a két Németország közötti egyesülési szerződést tető alá hozza. Annyira eredményesen, hogy alighanem már ezzel beírta volna a nevét a német történelembe. 1990. október 3-a a német újraegyesítés történelmi jelentőségű ünnepe egyben a Kohl–Schäuble páros közös erőfeszítésének sikere is volt. Ám itt, eddigi politikai karrierjének csúcsán, alig kilenc nappal az ünnepséget követően hatalmasat fordult vele a világ. 1990. október 12-én egy Freiburg közelében található kisvárosban, Oppenauban egy helyi vendéglőben tartott éppen kampánygyűlést, amikor egy pszichésen zavart merénylő rálőtt, s hátulról három golyóval megsebesítette. Bár hosszas küzdelem után az életét végül sikerült megmenteni, de a gerincét ért egyik lövés élete hátralévő részére tolószékbe kényszerítette. 

A tragédiát több hónapos lábadozás követte, de Helmut Kohl kancellár és Richard von

Weizsäcker akkori államelnök erőteljes támogatásával, valamint hihetetlen lelkierejére támaszkodva a politikai karrier folytatása, vagy helyesebben szólva újrakezdése mellett döntött. Mindez annyira jól sikerült, hogy 1991-ben alig egy évvel a merényletet követően a CDU frakcióvezetőjévé választották, s még ugyanebben az évben egy újabb politikatörténeti fejezetet is írt. Hatékony lobbitevékenységével, s a Bundestagban elmondott rendkívüli hatású beszédével sikerült a német képviselőket meggyőznie arról, hogy az újraegyesült Németország új fővárosa ne Bonn, hanem Berlin legyen. 1997-ben pedig már maga Helmut Kohl kancellár jelentette ki: azt szeretné, ha Schäuble lépne az örökébe. Ez az 1998-as választások idején azonban még nem következett be, Kohl azért annyira nem sietett a karmesteri pálcát kiadni a kezéből. A CDU azonban 1998-ban elveszítette a választásokat, s a vereséget követően már az „örököst” választották a párt elnökévé, s a hőn áhított kancellári szék ezzel a kerekesszékes Wolfgang Schäuble számára kézzelfogható közelségbe került. Ám röviddel ezután, a 2000-es év elején azonban újabb „merénylet” történt, bár a támadás ezúttal nem egy kótyagos merénylő pisztolya felől, hanem a Bundestag soraiból érkezett. 2000 januárjában kitört az „adomány-ügy” (Spendenaffäre) néven elhíresült pártfinanszírozási botrány. Ennek során Wolfgang Schäuble többször is ellentmondásba került önmagával és párttársaival is, majd végül kénytelen volt beismerni, hogy százezer márkát vett át egy kétes hírű fegyverkereskedőtől. A beismerést a pártelnöki pozícióról történő lemondás, majd 2000 szeptemberében a Bundestagban elmondott nyilvános és őszinte bocsánatkérés követte, amihez – megjegyezzük – hasonlót Magyarországon politikus szájából még nem lehetett hallani. Ennek során a német közvélemény bocsánatát kérte azért, hogy a „CDU felelőssége alatt törvénysértésekre került sor”, valamint azért is, mert korábban „az igazság egy részét elhallgatta”. A botrány keltette hullámok végül nemcsak Schäuble kancellári ambícióit mosták el, hanem a közte és Helmut Kohl között kialakult évtizedes kiváló kapcsolatnak is egyszer s mindenkorra véget vetettek. A két politikus azóta sincs beszélő viszonyban egymással.

A „Spendenaffäre” igazi nyertese, a nevető harmadik ugyanakkor Kohl másik pártfogoltja, Angela Merkel lett, aki először a pártelnöki pozíciót, majd 2005-ben a kancellári széket is megszerezte.

Wolfgang Schäuble politikusi karrierje alig tíz év leforgása alatt immár második alkalommal nullázódott le. Az újságírók ekkor kezdtek róla egyre gyakrabban úgy beszélni, mint a német politika Sziszüphoszáról, aki mire felérne a sziklával a hegy tetejére, az újra visszaesik. A rendkívül fegyelmezett Schäuble ennek ellenére a 2000-es évek elején talpra állt, s hamarosan újra visszatért az aktív politizáláshoz. Közeli ismerősei mindezt hihetetlen önfegyelmével, elkötelezettségével és hivatástudatával, s nem utolsósorban a politika iránti szenvedélyes rajongásával magyarázzák. A 2005-ben választást nyert Angela Merkel pedig már nem tehette meg, hogy az újonnan alakult egységkormányból a rendkívül tapasztalt párttársát kihagyja. Schäuble túltette magát egykori riválisával, Angela Merkellel szembeni ellenérzésein, s újra szolgálatba állt: a folyamatos nemzetközi terrorfenyegetettség miatt akkoriban kulcsfontosságúnak tartott belügyi tárcát kapta. Bár alighanem már ez is kellő elégtétel lehetett számára, de Merkel 2009-ben induló második ciklusa újabb meglepetést tartogatott számára. Alig egy évvel a Lehmann Brothers csődje után a kancellár asszony alighanem érezte, hogy a veterán Schäublére most máshol van szükség: a kormányalakításkor a pénzügyminiszteri tárcát kínálta neki. Így aztán röviddel az ír, a görög, a portugál, a ciprusi válság kirobbanása előtt a német pénzügyek irányítása az ország legtapasztaltabb politikusának kezébe kerültek, aki többszörös „feltámadását” követően ezzel alighanem pályája és befolyása csúcsára is eljutott. Schäublét a Financial Times 2010-ben és 2012-ben is Európa legjobb pénzügyminiszterének választotta.

Az elmúlt két hétben pedig azt is megtudtuk, hogy a ciprusiak sem ússzák meg. Fizetniük kell. A bankrendszerük megmentésének ára 5,8 milliárd euró lesz. Pontosan annyi, amennyiről a számlát azon a hideg brüszszeli éjszakán a német pénzügyminiszter kiállította.

Olvasson tovább: