Kereső toggle

Szívességbankok Magyarországon

Pénz nélkül, de nem viszonzatlanul

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Képzeljünk el egy közösséget, ahol az emberek sokféle tudásukat és képességüket felhasználva munkát végeznek egymás számára. Erőfeszítéseikért pedig nem kérnek pénzt, mert tudják, hogy hamarosan a közösség másik tagja segíti majd ki őket egy nekik szükséges dologban. De vajon milyen sikerrel működhet egy ilyen bizalomra építő, közösségcentrikus kezdeményezés ma Magyarországon?

„Éva meg akarja tanulni a táblázatkezelő használatát. Tudja, hogy János, aki számítástechnikát tanít egy középiskolában, meg tudná tanítani neki. Felhívja tehát, és segítségéért cserébe felajánlja, hogy süt neki egy finom dobostortát. János szívesen adna neki néhány órát, de a tortára nincs szüksége, viszont kellene neki valaki, aki délutánonként hazahozza a gyerekeit az iskolából, amit viszont Éva, autó hiányában, nem tud megtenni…” – kezdi a szívességbankokról szóló „szakdolgozatát” Slonszki Tamás, aki, bár nemrég tragikusan elhunyt, de – az interneten is elérhető – munkássága alapján joggal tekinthető a szívességbankok egyik hazai szakértőjének. Hogy hány szívességbank vagy más néven kalákakör működik országszerte, nem tudni, hiszen ilyen nyilvántartás nem készült soha. Azonban a kalákakörök jellegéből is fakad, hogy túlszabályozni nem lehet őket.
„A kalákáknak nem is a közgazdasági jelentősége igazán fontos, hanem a társadalmi hatása. Az ember alapvető szüksége ugyanis a közösséghez való tartozás” – fejtette ki a Heteknek Almássy Tamás közgazdász, aki eddig három kalákakör létrehozásánál bábáskodott az Eger melletti Bátorban (lásd keretes írásunkat), Szegeden és Békéscsabán. Számára a „kalákatörténet” egy könyvvel kezdődött. A kilencvenes évek elején fogtak hozzá Guy Dauncey Összeomlás után (After the crash) című könyvének magyarra fordításához. A hazai kiadás majd tíz évvel később jelent csak meg – pont a World Trade Center elleni merényletet követően –, Almássyra viszont maradandó hatást gyakorolt a könyvben ismertetett módszer: a LETS (Local Exchange Trading), azaz Helyi Cserekereskedelmi Rendszer. Dauncey szerint a világgazdaság összeomlása után az egyik lehetséges forgatókönyv a LETS-hez hasonló kezdeményezések térnyerése. A LETS atyjának tartott kanadai Michael Linton az „eredetmonda” szerint épp munkanélküli fitneszedző volt, amikor 1983-ban megpróbálta rávenni a szomszédban lakó festőt, hogy segítsen rendbe tenni a lakását, és ő cserébe megszabadítja súlyfeleslegétől. Javaslata nem aratott tetszést, sem a festőnél, sem az autószerelőnél, akitől Linton cserébe egy új akkumulátorra számított volna. Linton hamarosan rájött, hogy ő most éppen a hosszú múltra visszatekintő kalákát próbálja megvalósítani. Ezek után toborzásba kezdett, remélve, hogy a kellő létszámú és képességű tagok között aztán megindulhatnak a közvetett cserék és az egészséges „körbetartozás”.
Slonszki említett tanulmánya szerint szívességbankot bárki alapíthat, nem kell hozzá milliárdos alaptőke, sem bejegyeztetés. Tulajdonképpen, ha csak két-három ember összeáll, már működhet egy szívességbank. (Fontos tapasztalat azonban, hogy még szoros barátságokat is meg tud rontani a kaláka, ha az addigi baráti gesztusokat is el akarják számoltatni. Ennek elkerülésére minden szakértő felhívja az érdeklődők figyelmét!) Almássy tapasztalatai alapján inkább felülről korlátos a kaláka létszáma (kb. ötszáz fő), hiszen a működés feltétele az átláthatóság és a személyes ismeretség, ami egyben helyfüggőséget is jelent. „Tényleg jó érzés megtapasztalni, amikor szemünk láttára találnak megoldást a személyes szükségek. Egyik ilyen fórumon egy férfi elmondta, hogy neki a gerincproblémái miatt masszázsra lenne szüksége, mire pár percen belül jelentkezett egy másik helybéli, hogy ő szakképzett gyógymasszőr.” Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a szívességbankok is csak akkor működőképesek, ha a tagoknak nem alapvető megélhetési szükségeik vannak. A kalákák nem alapélelmezésre vagy villanyszámla-fizetésre jönnek létre, de ha hat kisgyermekes anyuka megegyezik, hogy mostantól felváltva vigyáznak egymás csemetéire, ők már hamisítatlan szívességbankot alkotnak – teszi hozzá Almássy.
Mik lehetnek egy ilyen kezdeményezés kihívásai? Alapvető akadály a bizalom hiánya. „Akkora médiazajban élünk, hogy az emberek már szinte képtelenek bízni egy jó kezdeményezésben vagy éppen egymásban” – magyarázta Almássy. Második akadály lehet a húzóemberek időhiánya. A szívességbankok beindításához jellemzően egy önfeláldozó emberre van szükség, aki, ha kell, rászán három évet az életéből arra, hogy „pályára állítson” egy kalákát. Harmadik ok lehet a külső szabályozás. „Habár most már történtek változások, az előző szabályozói környezet szinte egybemosta a kalákákat a feketemunkával. Csak azért nem indultak vizsgálatok, mert elhanyagolható jelentőségű szervezetek ezek ma a magyar nemzetgazdaság egészében.” Nyugati tapasztalatok szerint egy jól működő szívességbank is legfeljebb csak tíz százalékos spórolást jelenthet egy család életében.

Kockás  füzet  és  a  bátri

Interjú Máthé Orsolyával, a Bátori Kaláka egyik alapítójával

Hogyan jött létre a bátori szívességbank?
– 2008-ban a nagyvárosból vidékre költözve egy idő után szükségét éreztem annak, hogy a helyi közösségi élet megújuljon. Én magam mindig is nyitott voltam az ilyen közösségépítő, „alternatív”, „zöld” kezdeményezések iránt, úgyhogy egy norvég civil alaptól nyert pályázat segítségével, valamint hazai szakértők meghívásával, felkérésével beindítottuk a Bátori Kalákát.
Jellemzően milyen természetű munkák cserélnek gazdát, és hogyan mérik ezek értékét?
– Itt nem viszonzásokról volt szó. Ha munka vagy termény cserélt gazdát, ezt a magunk kitalálta értékmérőben (bátri) átvezettük az adó és a vevő „folyószámlájára”. Így nemcsak két ember, hanem az összes tag között történhet a csere – akinek nőtt a folyószámlája, az bárkinél „levásárolhatta”. Természetesen a negatív folyószámlát nem büntettük kamattal. Az értékek megállapítását kizárólag az adó és a vevő megállapodására bíztuk. Volt, aki rendszeresen elszállította a házi tejet a szomszéd faluból. Volt, hogy nagyobb házfelújító munkára hívtuk össze a csapatot. Emellett volt gyerekvigyázás, szerszámjavítás, de természetesen kerti termény is forgott a Kalákában.
Milyen adminisztratív teendőket jelent ez a mindennapokban?
– Tulajdonképpen nem kellett hozzá más, mint egy kockás füzet. Ebben vezettük, hogy kinek hány virtuális pénzegysége van. A nyilvántartás egyébként mára szükségtelenné vált, mert a Kaláka lelkesebb tagjai továbbra is hívják egymást, segítségek, termények cserélnek gazdát, de az értékeket nem kérik nyilvántartani. De egy több száz fős körben, ahol az emberek már nem annyira ismerik egymást, valószínűleg továbbra is fontos lenne a nyilvántartás. A mi vezetett jegyzékünk szerint úgy negyven-ötven tagunk volt, de igazából csak húsz-huszonöt volt aktív.
Mik voltak ez idő alatt a legfőbb „emberi” tapasztalatai? Hogyan szűrték ki az „élősködőket”?
– Észrevettem, hogy az emberek nem szeretnek kérni. Adni, segíteni sokkal szívesebben. Így viszont a „folyószámlák” hamar kiegyenlítetlenné váltak, és ösztönzés kellett a tagoknak, hogy kérni merjenek. Miután egy szívességbankból nem lehet meggazdagodni, akik direkt erre utaztak, hamar felismerték ezt, és tulajdonképpen be sem léptek. Nehéz a pénz nélküli értékmérő lényegét felfogni, ha az egész világ körülöttünk a jövedelmekről és a fogyasztásról szól. Emellett másik tapasztalatom, hogy nagyon fontos a rendszeres személyes találkozó is. Itt kellemes légkörben, szóban meg lehet kötni az „üzleteket”, és nincs szükség telefonálgatásra, e-mailezésre. De ebből az is következik, hogy kell valaki, aki lelkesen viszi a hátán a szervezés dolgait. Ha a találkozókra nem is tudott mindig mindenki eljönni, de e-mailben utána megkapták az összefoglalót.
Mit gondol, a mai válságos gazdasági helyzetben is megoldás lehet ez? Mit tanulhatnak egy ilyen közösségben az emberek?
– Csak kiegészítőnek tudom elképzelni, mert a pénzt semmiképpen sem váltja ki, hiszen kereskedünk a „külvilággal” is és nem csak egymás között. Rezsit fizetünk, utazunk stb. Arra viszont mindenképpen jó, hogy sokan rájöhetnek, mennyi mindenhez értenek, és hogy a közvetlen környezetükben is találhatnak megoldást, segítséget olyan helyzetekre, amelyeket a média vagy a mai fogyasztói szemlélet inkább a multikkal oldatna meg.

Olvasson tovább: