Kereső toggle

Karóval jön, nem virággal?

Szigort hozhat a következő IMF-elnök

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Eltérő pályára állíthatja Görögország és más európai országok válságkezelését a Nemzetközi Valutaalap következő vezetője – különösen, ha nem európai lesz Dominique Strauss-Kahn utóda. Egyelőre a francia pénzügyminiszter asszony, Christine Lagarde tűnik a legesélyesebbnek a posztra.

„Jelentkezők” szép számmal akadnak a szexbotránya miatt lemondani kényszerült Dominique Strauss-Kahn helyére. Sokak szerint könnyebb lenne azt megmondani, hogy ki ne legyen az IMF elnöke, mintsem, hogy ki igen.
Az új vezető kiválasztása körüli vitában eddig két szekértábor körvonalazódott. Míg a feltörekvő országok szakítást szorgalmaznak azzal a hagyománnyal, hogy az IMF vezetője európai legyen, az uniós tagállamok inkább ismét egyik „földijüket” látnák a nemzetközi intézmény élén.
Amikor 2007 őszén Strauss-Kahnt jelölték az IMF vezérigazgatói posztjára, számos fejlődő ország tiltakozott. Az ellenérzéseiket nem a személy váltotta ki, hanem az a ki nem mondott tradíció, hogy az IMF élére európait, míg a Világbank élére amerikait neveznek ki. Ez a rendszer a „második világháború maradványa” – véli Luigi G. Zingales, a Chicagói Egyetem tanára –, „a nyertes hatalmak osztoztak a vezető pozíciókon”. Ennek a szokásnak akkor volt létjogosultsága, amikor az Egyesült Államok tette ki a világ gazdaságának 35 százalékát, míg Nyugat-Európa a 26 százalékát. Mára ez az arány megváltozott. Az USA részesedése csupán 20 százalék, Nyugat-Európáé pedig mindössze 19 – tette hozzá Zingales a The Economist kérdésére.
Stephen King, a HSBC bankcsoport vezető közgazdásza szerint ideje „leszámolni azzal a nevetséges elképzeléssel”, hogy az IMF következő elnökének Európából kell jönnie. Aki azzal köti össze a soron következő vezető származását, hogy most éppen Európában tombol a gazdasági válság, az téved. King egy interjúban kifejtette: ennyi erővel az 1997–98-as ázsiai válság idején is ázsiai vezető kellett volna, akit egy latin-amerikainak kellett volna követnie, hiszen következett a brazil és argentin depresszió.
Hasonló állásponton van Roberto Perotti nemzetközileg elismert közgazdász is, aki így nyilatkozott a The Economistnak: az IMF jelenleg is kiemelkedő szerepet játszik a görög tárgyalásokban, és ez tovább erősödne, amennyiben Írország, Portugália vagy akár Spanyolország, illetve Olaszország is hasonló helyzetbe kerülne. „Ezeknek az országoknak jelen helyzetben nem mézesmadzagra, hanem botra lenne szükségük. Ez kiváló alkalom lehet arra, hogy végső csapást mérjenek arra a morális problémára, amit ma legjobban Görögország válsága prezentál, és amit eddig Európa csupán tehetetlenül szemlélt” – véli a szakember. Igen kicsi viszont az esélye annak, hogy ha a Nemzetközi Valutaalap élére egy európai származású vezető kerül, akkor a szervezet képes lesz a szükséges szigorral fellépni. A feltörekvő piacoknak talán igazuk van abban, hogy a Valutalap „irreálisan sok intellektuális és pénzügyi forrást” fektet a görög probléma megoldásába. Ezt az erőfeszítést Görögország mérete és gazdasági súlya egyébként nem indokolja. Egy európai vezetés alatt létrejövő újabb görög mentőcsomag csupán tovább súlyosbítaná a fejlődő országok ellenszenvét az intézmény iránt – írja Perotti.
A The Economist által összeállított listán két név emelkedik ki jelentősen a nem európai jelöltek közül: az indiai származási Montek Singh Ahluwalia, illetve az izraeli Stanley Fischer. Kettejük közül utóbbi rendelkezik nagyobb és szélesebb körű tapasztalatokkal, azonban az ő személye egyben ellentmondásosabb is. Így van ez egyrészt a pénzügyi szektort érintő – válságot megelőző – korlátozásai miatt, másrészt pedig az 1997–1998 közötti kelet-ázsiai krízis kezelésében, az IMF színeiben betöltött szerepe miatt (bár később kiderült, hogy a megfogalmazott kritikáknak nagy része alaptalan volt). Ahluwalia kinevezése azonban megörvendeztetné a feltörekvő és a fejlődő országok piacait is – vélik a The Economist által megkérdezett közgazdászok. Komoly és nagy tapasztalattal bíró szakember hírében áll, aki bár nem kimondottan engedékenységéről híres, talán mégsem jelentene fenyegetést a fejlődő ipari országok számára.
Ezzel szemben az Európai Bizottság szóvivője, Pia Ahrenkilde-Hansen kijelentette: az Európai Unió folytatni kívánja azt a szokásjogot, hogy az IMF élére Európa állítson vezetőt. Mint mondta, nem az a fontos, hogy milyen nemzetiségű lesz, csak az, hogy az Európai Unióból legyen, mert ez a térség „az IMF legnagyobb befizetője”.
Habár egyes londoni lapok már arról írtak, hogy az IMF vezérigazgatói helye voltaképpen Gordon Brown volt miniszterelnököt „illeti meg”, a legtöbbet mégis Christine Lagarde francia pénzügyminiszter asszonyról cikkeztek az európai sajtóban. Sőt, maga George Osborne brit pénzügyminiszter is hivatalos közleményben tudatta, hogy London a maga részéről Lagarde-ot fogja jelölni a Nemzetközi Valutaalap élére.
Egyes – meg nem erősített – értesülések szerint a német kormánynak vannak saját jelöltjei is: a korábbi jegybankelnök, Axel Weber, a volt pénzügyminiszter, Peer Steinbrück, valamint Thomas Mirow, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) német elnöke személyében. Könnyen lehet azonban, hogy a befutó mégsem német, hanem francia lesz.
Az Európában nagy szakmai tekintélynek örvendő Christine Lagarde, a párizsi kormány pénzügyminisztere nagy eséllyel pályázhat a posztra. A Handelsblatt szerint Nicolas Sarkozy francia államfő is mellette bontott zászlót, és ehhez már elnyerte Olaszország támogatását is. Beszámolók szerint Lagarde IMF-vezetői kinevezését támogatja egyebek között Németország és az Egyesült Államok is. A Reuters hírügynökség nemrég bemutatott felmérése szerint a megkérdezett 56 elemző közül 32 vélte úgy, hogy Lagarde a legvalószínűbb Strauss-Kahn-utód. Ennek ellenére Lagarde asszony győzelme még nem borítékolható. Előbb tisztáznia kell magát egy bírósági ügyben, ha nem akarja, hogy folt maradjon a „pedigréjén”. Franciaországban az úgynevezett köztársasági igazságügyi bíróság a „nevezési határidő” napján, június 10-én dönthet arról, hogy indít-e vizsgálatot a miniszter asszony ellen. Az 52 éves politikust az ügyészség hivatali hatalommal való visszaéléssel vádolta meg. A francia ügyészség vádja szerint Lagarde az állam megkárosítása árán előnyben részesítette Bernard Tapie üzletembert, aki 1993–1994-ben adta el az Adidas sportszergyártó céget az akkor még állami tulajdonú Crédit Lyonnais banknak. A vételárban azonban nem tudtak megegyezni. Az adásvételből vita, majd  hosszú pereskedés lett. 2007-ben
Lagarde miniszterként úgy döntött, hogy nem hagyományos jogi úton, hanem a felek közti – úgynevezett magánbíróságon történő – megegyezéssel kell mielőbb lezárni az ügyet. Ennek értelmében az állam végül 285 millió euró kártérítést fizetett Tapie-nak. Az ügyészség szerint a miniszter hivatali hatalmával visszaélve az üzletembernek kedvezett döntésével. Amennyiben a bíróság nem indít vizsgálatot a politikusnő ellen, akkor a Valutaalap még közelebb érezheti magát egy, a költségvetési megszorítások iránt elkötelezett jövőbeli vezetőhöz.

Olvasson tovább: