Kereső toggle

Hogyan lett „bukott angyal” Írország?

Gyógyír: öntsd a tőkét!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európai Unió tagországainak pénzügyminiszterei megállapodtak, hogy a 4,5 milliós lélekszámú Írország támogatást kap az euróövezeti pénzügyi mentőmechanizmus révén. Ez a csomag mintegy 85 milliárd euróra, közel 24 ezer milliárd forintra rúg, ami négyszerese a magyaroknak nyújtott 2008-as IMF-EU-csomagnak. Ha nem mentik meg az íreket, akkor lehet, hogy az euró kerül bajba.

Írország évszázadokig szegény - közgazdász szaknyelven periférikus - országnak számított, 1922-ig tulajdonképpen brit gyarmatként működött, de a függetlenség elnyerése után is sokáig képtelenek voltak az írek érdemi fellendülésre. A szigetország lakói többnyire mezőgazdasággal foglalkoztak, a termékeik 90 százalékát Angliának adták el. Az amerikai filmekből is ismert, hogy milyen sokan vándoroltak ki az Egyesült Államokba, csak az ötvenes években például 400 ezren hagyták el az amúgy sem túl népes országot.

Az ír csoda

Írország 1957-ben lett tagja az IMF-nek és a Világbanknak, majd 1973-ban csatlakozott a Közös Piachoz, de ez utóbbi sem okozott az ország számára jelentős fellendülést. A nyolcvanas éveket is a 16 százalék körüli rekord munkanélküliség, a 10 százalékos emigrációs ráta, az eladósodott költségvetés, illetve a 20 százalékos infláció jellemezte. A fordulat 1987-ben történt, amit - és aminek hatását - évtizedekig „ír csodaként" jellemeztek.

A csőd elkerülése érdekében ugyanis a kormányzat, a munkaadók és a szakszervezetek megállapodtak, és jóváhagyták a „Nemzeti Felemelkedés" három évre szóló tervét. A stabilizációs program öt pillérre épült. A fiskális konszolidációra: az ír fontot leértékelték, csökkentették a jóléti kiadásokat és az állami szektorban foglalkoztatottak számát, valamint adóemelést hajtottak végre. Másrészt a sztrájkok, tüntetések elkerülése érdekében egy jól működő társadalmi érdekegyeztetést alakítottak ki, ami a gazdasági szférában nyugalmat eredményezett, s lehetővé tették a bérek alacsonyan tartását, a szakszervezetek viszont kiszámítható juttatásokat tudtak a munkásoknak így kiharcolni. (Három évre évi 2,5 százalékos bérnövekedésben állapodtak meg, ami Európában alacsonynak számított. Az elmúlt években az ír példát, illetve a spanyol - hasonló logika mentén tető alá hozott - Moncloa-paktumot szokták a magyaroknak ajánlani mintaként, hogy miként lehet a politikai megosztottságon túllépni.)

Harmadrészt megreformálták az oktatási és képzési rendszert.  Emellett - ez a negyedik és ötödik pillér - a külföldi tőkét vonzó intézkedéseket hoztak (lecsökkentették az adókat, a társasági adó 12,3 százalék, ami Európában sokáig a legalacsonyabb volt), illetve nagy hangsúlyt fektettek az Európai Unió juttatásainak a megszerzésére. Írország a kilencvenes években ennek köszönhetően két számjegyű gazdasági növekedést produkált, kiérdemelve a „kelta tigris" elnevezést.

Útban a bukás felé

Érdekes, hogy az írek voltak egyedül azok, akik az unió reformját célzó úgynevezett Lisszaboni Szerződést a népszavazást követően nem ratifikálták, megakasztva ezzel a brüsszeli terveket. Ma viszont éppen Brüsszeltől várnak segítséget.

„Az ír gazdaság kilencvenes évekbeli fellendülésének oka: külföldi tőkebeáramlás, főleg amerikai működőtőke-import (volt olyan év, amikor az Európában keletkező összes új munkahely egyötöde Írországban jött létre), történelmileg alacsony kamatok (»olcsótőke-politika«), nagy építőipari (ingatlan-) beruházások" - fogalmazott Artner Annamária Válságkezelés Írországban című tanulmányában. A közgazdász szerint mindez a „gazdagság hamis érzetét" adta az íreknek, ugyanakkor a kormány a boomot az ingatlanadó megemelésével igyekezett lefölözni. Növekedett a közszektor foglalkoztatása is (2000 óta 40 százalékkal). Az írek egy főre vetített eladósodottsága kétszer olyan nagyra dagadt (36 500 euró), mint az eurózóna átlaga.

Már a kilencvenes évek végén tisztán látszottak az ír gazdaság súlyos kérdőjelei: a hitelalapú fejlődés, az ingatlanpiaci túlfűtöttség, a külfölditőke-vezéreltség, amely az ír gazdaságot az amerikai IT-boom hullámlovasának ingatag szerepére kárhoztatta, a munkaerőpiaci és szociális feszültségek, a társadalmi polarizáció, az adórendszer problémái, az uniós pénzek elapadásának hatása.

Artner szerint az ír gazdaság válsága tehát régóta érett, a 2008-es év negyedik negyedében vált láthatóvá (növekvő munkanélküliség és költségvetési hiány), bár csak a 2009-es év legelején robbant ki igazán. Nem is a bankszektorban jelentkeztek először a csődhelyzetek: az első sokkot egy luxusporcelánokat és kristályokat gyártó cég (a Waterford Wedgwood) csődje jelentette. A hír másnapján látott napvilágot, hogy az ország egyik legnagyobb külföldi befektetője, a Dell bezárja limericki számítógépgyárát, és Lengyelországba telepíti a termelést. Pár napra rá az ír állam az ország harmadik legnagyobb hitelező bankjának, az Anglo Irish Banknak az államosítására kényszerült.

Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász a The New York Timesban úgy írt erről: a gazdasági válság kirobbanása után nyilvánvaló vált, hogy az ír gazdasági felfutás csak buborék volt. A kormány próbálja menteni a menthetőt, ám az adóemeléssel és a kiadáscsökkentéssel csak tovább súlyosbítja az ország helyzetét. A hiány növekedéséhez jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy a kormány kénytelen volt megmenteni a csőd szélére került bankokat: a GDP kétszeresét kitevő összegben vállalt garanciát a betétekre - az adófizetők kontójára. Írország nemzetközi megítélése közben folyamatosan romlik, így a bankok egyre drágábban jutnak hitelhez.

Jön az EU!

Bár az ír kormány az elmúlt két évben több programcsomagot is kidolgozott az ország megmentésére (megszorításokat vezettek be, például csökkentették az álláskeresési támogatást, emellett adókat emeltek, sőt, különadókat vezettek be), de csak elodázták a megoldást. A híres társadalmi béke is „elillant", hisz a szakszervezetek százezres nagyságú tüntetéseket tartottak Dublinban. Az ír bankok már jó ideje csak nagy küszködések árán vagy éppen sehogy nem férnek hozzá piaci finanszírozáshoz, és így szinte kizárólag az Európai Központi Bank és az ír jegybank likviditási támogatására számíthatnak. Mindemellett csak a két legnagyobb ír bank, az Anglo Irish és a Bank of Ireland 23 milliárd eurónyi lakossági és vállalati betétállományt vesztett az elmúlt hónapokban, a bankrendszerbe vetett bizalom megrendülésének jeleként. Magyarán: az írek pánikszerűen menekítették ki a pénzüket a bankokból.

Több hónapnyi „tagadást" követően az ír miniszterelnök kénytelen volt bejelenteni: Írország nemzetközi pénzügyi segítséget kér. Emellett a kormány négyéves hiánycsökkentési programjával 2014-re szorítanák le a 30 százalék feletti államháztartási hiányt a GDP arányában 3 százalékos küszöb alá. Az ír történelem legkeményebb költségvetésében 4,5 milliárd eurót kiadáscsökkentés révén, 1,5 milliárd eurót különadók kivetésével készülnek előteremteni. A kormányfő azt is bejelentette, hogy előrehozott választásokat tartanak Írországban. A válság még mértéktartó elemzők szerint is politikai káoszt okozhat.

Lehet, hogy az ír gazdaság összeomlása is hozzájárul ahhoz, hogy az Európai Uniót tovább reformálják. Brüsszelben már évek óta az a kérdés, hogy miként lehet úgy közös monetáris politikát folytatni, azaz az eurózónát fenntartani, hogy közben a tagállamok az elhibázott fiskális politikájukkal összeurópai - de legalábbis brüsszeli - érdekeket sértenek, veszélyeztetik az unió működését.

A görög válság megoldását követően az írek segítségére kellett sietniük, de Portugália és Spanyolország gazdaságának törékenysége miatt lehet, hogy további eurómilliárdokat kell mozgósítaniuk, hogy az euróövezet ne essen szét.

Olvasson tovább: