Utcai feketepiac. Az államot kikerülni nem szégyen
Fotó: Rónai András
Például csatorna. Kiderül, hogy az nincs. „Az meg minek?” – húzza fel a
szemöldökét a házigazda. Mutatja, milyen egyszerű a megoldás: itt a derítő, ott
a motoros szivattyú, a kert mellett meg a patak, na oda megy a szennylé. Hogy a
szomszédok mit szólnak hozzá? „Tömlők vezetnek át mindkét telekszomszédhoz, az ő
szennyvizüket is átszivattyúzzuk a patakba!” Tovább szemlélődünk, kiderül, hogy
a házban minden – bojler, fűtés – villannyal megy. Megkockáztatjuk: nem drága ez
egy kicsit? „Már mitől lenne drága? – kérdez vissza a tulajdonos, miközben
hitetlenkedve szemlél minket. – A villanyóra kint van – magyarázza, mintha
gyengeelméjűeknek beszélne –, a házba pedig két vezetéken jön az áram. A
mérőórán keresztül minimális a fogyasztás, a havi számla potom összeg. A valódi
áramfogyasztás a másik vezetéken zajlik, de a házba soha nem jön leolvasó.
Biztonságos a rendszer, anno a közmű szakembere szerelte meg nekünk.”
Csodálkozunk: nem feltűnő, hogy náluk milyen kicsi a fogyasztás? „Már hogy lenne
az – válaszol a tulaj –, amikor az egész utca így csinálja?” Nézzük a házat:
tessék mondani, lehet ezt az épületet bővíteni? Már nem is csodálkozunk a
feleleten: persze hogy lehet. De itt a patakpart mentén építési tilalmi övezet
van, nem? Vendéglátónk válaszul csak körbemutat: közvetlen a part mentén,
ameddig a szem ellát, egymás mellett sorakoznak a többgenerációs lakóházak.
Lassan felfogjuk: ha szeretünk nyugodtan aludni, és amit lehet, szabályosan
csinálni, akkor az egész körzetet lebuktathatjuk. Nem kis ár az olcsóságért.
***
2006. 06. 30. (X/26)
