Kereső toggle

A rendszerváltás: elfelejtett bérek

Vesztett a nép

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltás utáni harmadik parlamenti ciklus is véget ért, és ilyenkor hajlamosak vagyunk hosszabb távra is visszatekinteni. Az ország kétharmada még mindig a rendszerváltás gazdasági veszteseihez sorolható, és ez nem marad hatás nélkül az emberek mentális állapotára sem. Berend T. Iván szavaival élve a szegénység és a nyomorúság vasfüggönye ereszkedett le – vagy maradt fenn – a hajdani Kelet és Nyugat között. A felzárkózási esélyek jók, de türelemmel kell viseltetni, mert a politikusok és a szakértők tizenöt és harminc évig terjedő időszakra taksálják azt a periódust, amely szükséges az uniós átlag megközelítéséhez. 

A rendszerváltás hajnalán mindenki tudta, hogy a piacgazdaságra való áttérés nem fog sem hamar, sem fájdalom nélkül végbemenni. Várható volt, hogy munkahelyek szűnnek majd meg, gyárak zárnak be; hogy az árak elszaladnak; hogy az "egyenlősdit" a gazdagabbak és szegényebbek világa váltja fel. A gazdaság szerkezete alapvetően megváltozott, miközben az egyének számára közvetlenül nem érzékelhetően súlyos adósság nyomta az ország vállát. Senki nem mondta, hogy könnyen fog menni, és menten beköszönt a Kánaán. Ahogy jöttek a nehézségek, és múltak az évek, a tűrőképességünk egyre nőtt. A többség lassan hozzászokott. Merthogy a többség nem járt jól, sőt a keresete csak az évtized végén tornázta fel magát újra az 1989-es szintre – természetesen reálértéken nézve. 

A reálbérek 89-től 93-ig tartó esése után az akkori kormány megpróbálkozott a bérek emelésével, ez azonban csak fokozta a nehézségeket: 1995-re az államcsőd közelébe került a gazdaság. A Bokros-csomag mindenki által érezhető vízválasztó volt 1995-ben. Az árak közel 30 százalékkal emelkedtek egy év alatt, a reálbérek 22 százalékkal lettek alacsonyabbak. Ezután a reálbérek lassú növekedése 1996–97-ben indult meg újra, ekkor az alkalmazottak nettó átlagkeresete 30 ezer 544 forint volt havonta, s az ezredfordulón 65 ezer forintra emelkedett, ami értéke tekintetében 1972-es szint körül járt. 

Felmerül a kérdés, hogy mi okozta és okozza ma is ezeket a nyomott kereseteket. Gazdasági realitás, az adórendszer, vagy a mindenkori kormányok érzéketlensége? Barcza György egyetemi oktató, makroelemző szerint az állami kiadások nem indokolták volna feltétlenül azt, hogy a kormányok ragaszkodjanak a magas adóbevételekhez, tehát lehetett volna mód az adócsökkentésre. A kilencvenes évek elején sokszor hallhattuk, hogy a magas államadósság kamatterhei óriási terhet rónak a költségvetésre, ezért szükséges az adók magas szintje. A közgazdász azonban hozzátette, hogy az államadósság szerkezetének kedvezőbbé tétele után ezek a kamatterhek majdhogynem a felére csökkentek, ami könynyebbséget jelentett a költségvetés kiadási oldalán, mégsem követte könnyítés a bevételi oldalon, azaz például az adók terén. "A paternalista, »gondoskodó állam« filozófiájától elszakadni nem tudó gazdaságpolitika inkább a kiadási oldalt húzta fel, de a bevételeit nem csökkentette – mondta Barcza. – S ehhez járult az, hogy a költségvetési pénzeket nem hatékonyan használták fel." Ki kell mondani, hogy egyetlen kormányzat gazdaságpolitikájának sem volt deklarált célja a bérek emelése, inkább a külföldi tőke bevonására, az egyensúlyra, a versenyképességre és egyéb (rész)célokra tették a hangsúlyt. S el lehet mondani: az utóbbi célokat mára elértük. 

Eközben azonban Berend T. Iván, az átmenet gazdaságtörténetével foglalkozó történész egy tanulmányában kifejtette, hogy a szegénység és a nyomorúság vasfüggönye ereszkedett a hajdani Kelet és Nyugat közé. Ezt pedig a kilátástalanság, a reménytelenség, a pesszimizmus hulláma kíséri. Ez visszaveti a munka végzését, behatárolja az életminőséget, a fizikai és mentális kondíciót. A SOTE Magatartástudományi Intézetének kutatásai és nemzetközi tapasztalatok is egyértelm? összefüggést mutatnak a szubjektív jövedelmi helyzet és a végzettség, valamint a depressziós tünetek előfordulása között. Amint azt Purebl Györgytől, az egyetem tanársegédjétől megtudtuk, míg Magyarországon a diplomások között hat százalék küzdött depresszióval 1995-ös adatok alapján, a nyolc általánosnál kevesebbet végzetteknek több mint a negyede. A jövedelem tekintetében hasonló a tendencia, tehát elmondható, hogy minél alacsonyabbnak érzi valaki a jövedelmét, annál veszélyeztetettebb a depressziós tünetek vonatkozásában! Észlelhető némi eltérés nemek szerint is: a férfiaknak elsősorban a saját maguk által megkeresett jövedelem fontos, míg a nők a család egészének jövedelmét tekintik mérvadónak a szubjektív jövedelmi helyzet meghatározásában. A kutatások arra is rávilágítottak, hogy – függetlenül a képzés típusától – az iskolázottak hatékonyabb "megküzdési stratégiákkal" rendelkeznek, azaz minél tovább jár valaki iskolába, annál jobb eséllyel veszi majd az akadályokat az életben. 

Ám a kialakult súlyos helyzetért a felelősöket korántsem könny? megtalálni. Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bérek termeléstől független növelése az infláció emelkedésével jár együtt, mivel ha a vállalatok bérköltségei megemelkednek, akkor azt termékeik drágításával tudják ellensúlyozni, hogy ne váljanak veszteségessé. Ekkor viszont a magasabb béreken sem tudunk többet, jobbat vásárolni a boltokban. A bérnövekedés tehát erről az oldalról szemlélve nem szakadhat el a termelés, a gazdaság egészének fejlődésétől, növekedésétől, bővülésétől. 

De mi történt a környező országokban? Lengyelország látszatra jó példának tűnik: az infláció három százalékos, a bérek évek óta magasabbak, mint nálunk. Ők azonban most küzdenek egy "Bokros-féle" megszorító csomaggal, és a gazdaság növekedése meszsze alulmarad a magyarhoz képest, azaz hosszú távon rosszabb esélyek elé néznek. Barcza György szerint ebből is az látszik, hogy a versenyképesség árát valakinek meg kell fizetni. 

Jó példa lehet azonban Írország, amely mintegy a semmiből produlkált nemcsak felzárkózást, hanem óriási növekedést, igaz még az EU-hoz való csatlakozást követően is hoszszú évekig húsz százalék körüli munkanálküliséggel küszködött. Az eredmény azonban látható lett, ha 20-25 év kellett is hozzá. Ezt a példát követve, azaz még évekig fenntartva a magas növekedési arányt és hatékonyabb közpénzfelhasználást elérve, talán Magyarország is megláthatja az alagút végét.

Olvasson tovább: