Ray Bradbury: Marsbéli krónikás

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Amikor Ray Bradbury 91 éves korában eltávozott az élők sorából, hírességek egész sora, az ame­rikai kultúra reprezentáns képviselői fejezték ki nagyrabecsülésüket és fájdalmukat a halálhír nyomán. Sőt, még Barack Obama Elnöki Hivatala is rövid, de inkább érzelmes, mint hivatalos közleményt bocsátott ki.

Mi volt a titka ennek az időskorában is friss elméjű, ezüstös hajú írónak? Valószínűleg annyi, hogy igazi mesélő volt. Ha kellett, történetei a Marson játszódtak, ha kellett, egy cirkuszban, de mindig az motiválta őt: hogyan lehetne még jobb történetet mesélni az olvasóknak.

Egyszerű családból származott. Azonban már fiatalon nem tudott és nem is akart parancsolni képzeletének. Történt ugyanis, hogy kilencéves koráig a Waukegan News-Sun nevű helyi lapból mindig kivágta (az USA-ban ikonikusnak számító) Buck Rogers-képregénykockákat. Az iskolában társai emiatt olyannyira csúfolták és megszégyenítették, hogy ő is elhitte: a jövővel való foglalatosság és maga Buck Rogers is csupán gyermeki hóbortosság, amelyből neki is ki kell nőnie. Összetépte hát az egész gyűjteményt.

Két héttel később zokogva ébredt: „Hogy tehettem ezt?" Újra elkezdte gyűjteni a képregényeket, és szentül megfogadta, hogy ezentúl nem hagyja magát eltéríteni a saját útjától. Ahogy később mondta, szereti ezt a kilencéves énjét, mert általa megtanulta a túlélést.

Az iskola untatta, otthagyta. Ezek után útja világos lett: írni kezdett. Fölsőbb végzettségének hiányát az életben bepótolta, amikor is hetente négyszer járt könyvtárba olvasni, és minden héten megírt egy novellát. Bár sokan mondták neki, hogy ezzel ugyan nem tud majd „becsajozni", de ő talpraesetten a kiszemelt hajadonok otthonában olvasta fel saját írásait, nem kevés sikerrel. Későbbi egyenletes életútjához bizonyára hozzájárult, hogy 26 éves korában kötött házasságot egyetlen feleségével, akivel azután 57 évig élt együtt: tényleg csak a halál választotta el őket.

Ray Bradbury - Isaac Asimov mellett - a huszadik századi science fiction irodalom egyik legnagyobb ikonja és máig legismertebb figurája. Egy jellemző történet: éppen kettejüket mutatták be Mihail Gorbacsovnak egy fogadáson Washingtonban, mire az egykori szovjet pártfőtitkár megjegyezte: „Mi már egy ideje ismerjük egymást. Önök a lányom kedvenc írói."

Bradbury az amerikai Golden Age gyermeke. Akkor tűnt fel, amikor a világháborúban elért sikerek után a science fiction elkezdett kiterjedni, professzianizálódni. Egy addig csak búvópatakként csordogáló tematika tört a felszínre, ragyogó írók, gondolkodók egész sorát adva az irodalomtörténetnek és a tudománynak. Ebben a korszakban az eszményi sci-fi író mérnök volt, mint Asimov vagy Clarke, akik az emberiség technológiai-tudományos fejlődésébe vetett hit talaján álltak. Ekkor hódított az űropera, az ember távoli galaxisokat hódított meg, és természetesen legyőzte a gülüszemű idegenek inváziós hordáját is.

A fiatal Bradbury teljesen más utat választott. Az 1950-ben megjelent Marsbéli krónikákban az első telepesek tényleg leszállnak a Marson. A vörös bolygó azonban nem véres kalandok helyszíne lesz, hanem szembenézés önmagunkkal, saját emlékeinkkel, emberségünkkel. A Marsbéli krónikákban már megcsillan az a stílus, amely Bradburyt összetéveszthetetlenné teszi: a jövőben játszódó történet ugyanis a múltat idéző, idilli amerikai kisvárosok hangulatát teremti meg az olvasónak. Nosztalgikus, és nem a fényes, szép jövőt vetíti elénk, hanem a kisgyerekkor elveszett érzéseit. A novellafüzérből összeálló regény egyik erejét pontosan a költői stílus adja. Nem a történés a fontos, hanem ahogyan történnek a dolgok. A Marsbéli krónikák különlegessége, hogy sci-fiben járja körül a rasszizmus, az akkori USA-ban nagyon is létező szegregáció problémáját is.

Bradbury másik maradandó regénye az 1953-as Fahrenheit 451. A tűz gyulladáspontját megidéző regénycím egy olyan antiutópiát mutat be, ahol az emberek tűzálló városokban élnek, és ahol a könyvek birtoklása tiltott tevékenység. A tűzoltók dolga így a könyvek felkutatása és elégetése. A Fahrenheit 451 a totalitárius államokról szóló regények sorába tartozik, méltó társa az 1984-nek vagy a Szép új világnak.

Ironikus, de a szinte legismertebb sci-fi írónak számító Bradbury alig írt tudományos-fantasztikus regényt. Repertoárjában a társirányzatnak számító horror és fantasy is szerepel, de írt krimit, „közönséges", fantasztikus elemet nyomokban sem tartalmazó könyvet is. Termékenységére jellemző, hogy több mint 400 novella jelent meg tőle.

Elveit egyszerűen fogalmazta meg: „Az írás először is arra emlékeztet minket, hogy élünk, és ez privilégium és ajándék egyben, nem egy természetadta jog. Másodszor, az írás túlélés. Sokunk, ha nem írna, egyszerűen belehalna. Éppen ezért mindennap fel kell vennünk a fegyverzetünket, még akkor is, ha tisztában vagyunk vele, hogy ezt a csatát nem lehet egyszer s mindenkorra megnyerni. Emlékezzünk a zongoristára, aki ha nem gyakorolna mindennap, két nap múlva a kritikusok, három nap múlva pedig a közönség is észrevenné."

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit